4. rész

Az előző részhez nem sok hozzáfűzni valóm van..nem gondoltam, hogy ennyire nem fog tetszeni. Remélem ez jobban elnyeri a tetszéseteket.                            

 Tudom. Hogy honnan? Látom a szemedben..

  

   - Nos, türelmesen várom kisasszony.

   - Elnézést tanár úr, azt hiszem otthon felejtettem. 

   - Bizonyosan. Talán ha nem ment volna el az elzárásról, akkor most meg lenne.

   - De megcsináltam, emlékszem rá, minden mondatára.

   - Igazán? Ez esetben szóban is hajlandó vagyok meghallgatni. Fáradjon a térképhez. - nagyot nyeltem és lehajtott fejjel indultam meg a padok között.

   A feleletem meglepően jól sikerült. Láttam, hogy még a jó öreg tanár urat is megleptem, pedig az nagyon nehéz. Nem tudom, hogy sikerült egy négyest összehoznom, hiszen még csak utána sem néztem a dolognak, Mindy írta meg az egészet. De ajándék lónak ne nézd a fogát, nemde? 

Fáradtan értem haza, de egy kiadós sétához még volt kedvem. Úgysem láttam még mindent, sötétedésig még van legalább 4 óra, elcsatangolok kicsit a városban. Felöltöztem és elindultam. A belvárost a 3 hét alatt megismertem, mint a tenyeremet, így buszra ültem és a külvárost tűztem ki úti célul. A busz kényelmetlenül rázott össze vissza és azt hittem menten ki esek az ülésből, ha nem kapaszkodom meg. Bedugtam a fülesemet és az egyik kedvenc dalomat indítottam el a telefonomon. Közben azon gondolkodtam, amit Mike mondott tegnap.

   

   - Szerintem nem halt meg. 

   - Miből gondolod ezt?!
   - Nincs holttest. Gondolj bele, ha folyóba dobják fél év után az akkor is előkerül. Ha nem itt, akkor máshol. Nyomtalanul tűnt el. És a gyilkosa sincs meg.

Ezek szerint apa tényleg rendesen elintézte, ha még annak a fazonnak a holtteste sincs meg. És mindent egy éjszaka alatt. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy milyen kapcsolatai lehetnek apámnak és miért olyan nagy név a Hamilton. Azt hiszem komolyabban kell vennem apám szavát, hogy ez a név felelősséggel jár.
   Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy beértünk a végállomásra. 
Leszálltam a buszról és megindultam arra, amerre a többi ember is, majd egy kihalt utca felé vettem az irányt. Céltalanul bolyongtam, elnézegettem a kirakatokat, és meglepődtem, hogy mennyi üzlet van még itt is. Amikor az egyik üzlet ajtaján megláttam egy bob parkot hirdető plakátot azonnal felcsillant a szemem. Kisgyermek módjára téptem le a plakátot, és a sarokban lévő kis térkép segítségével azonnal megtaláltam a parkot. Úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek. Ámulattal néztem végig a dombra felkúszó síneken, és hallgattam a sikoltozó fiatalokat. Beálltam a pénztárhoz, és amikor az ott ülő nő megkérdezte, hogy melyik pályára kérem a jegyet, meglepődtem, hogy mekkora választék van.
   - Van 500 méteres pályánk, de ez inkább kicsiknek szól, itt van a domb alsó részén, mutatott ki. Akkor van 1200 méteres, ami középmagasságban fut, és van egy Adrenalyn nevű pályánk is, ami 2500 méteres, a két dombot foglalja magába.
   - Az Adrenalynra szeretnék, egy körre. 
   - 5 dollár lesz.
   - Köszönöm. - mosolyogtam a hölgyre, elhoztam a belépő kártyát és az útmutató nyilakat követve  megkerestem az én pályámat. Hát ennek aztán nem hazudik a neve.  
Kiválasztottam egy királykék színű kocsit és kényelmesen elhelyezkedtem. A jegykezelő srác figyelmeztetett, hogy a kanyarokban vigyázzak és vegyem figyelembe a fényjelzéseket, majd megigazította az övemet és utamra engedett. Izgatottan vártam, hogy felérjek a tetejére. Körülbelül 5 perc után az automata kikapcsolt és a kocsi becsúszott a fékpatkóba. (Az a szerkezet, ami megtartja a kocsit, amíg zöld jelzést nem kap. szerz. megjegyz.) Dobogó szívvel néztem le a meredeken lejtő pályára és amikor a zöld lámpa felvillant, határozottan toltam előre a kart. Lenézve senkit nem láttam, így teljesen lenyomtam a kart. Amikor egy éles bal kanyar után kiegyenesedett a sin, észre vettem, hogy már nem hallom a többi bobozót. Mindenhol fák és bokrok voltak. Előkaptam a telefonomat és megörökítettem a pillanatot. 
Ijedten buktam előre, amikor elkapott a felvonó és felhúzott a domb tetejére. Nézelődés közben észrevettem egy elhagyott épületet a domb túlsó oldalán, a parkon túl. Eldöntöttem, hogy ha befejeztem a bobozást, megnézem, hogy mégis mi az. Az utolsó felvonó után hevesen dobogó szívvel nyugtáztam, hogy tele vagyok adrenalinnal és az utolsó spirálnál úgy éreztem magam, mint aki 6 doboz energiaitalt ivott meg, egymás után. Hihetetlenül jól éreztem magam. Nagy lendülettel indultam meg a kiszemelt célom felé, ki a külvárosból. Ahogy elhagytam a park területét, az emberek is eltűntek és amikor elhalt a sikoltozás és a boldog nevetés, úgy éreztem magam, mint aki egy kísértet városba tévedt. Egészen addig, amíg meg nem láttam az ismerős Lexus terepjárót. Nicholas..
   Lépteimet csendesebbre vettem és lassan elindultam, az állomásvárónak tűnő épület felé. 

   - Ő nem is jött el, csak a pincsijét küldte? - hallottam egy gúnnyal teli hangot az egyik helységből.
   - Itt van a pénz.  - válaszolt Nicholas - Az alkuban nem volt benne, hogy személyesen neki kell jönnie.
   - Igaz, de reménykedtem benne, hogy végre megláthatom, ki is a ti nagy főnökötök, ha már vettem a fáradságot és én is személyesen jöttem, egyedül.
   - Hát nem.
   - Talán fél? - a hang tulajdonosa gonoszan felkacagott, mire Nicholas horkantott egyet.
   - Cass nem fél. Csak nem szereti, feleslegesen pazarolni az idejét, van jobb dolga is, mint patkányokkal foglalkozni. - megkíséreltem kihajolni, hogy lássak is, de csak Nicholas került a látóterembe. Épp háttal állt, megfeszült izmokkal, mint egy támadásra kész puma. 
   - Tudod, a patkányok gyorsan szaporodnak. - hallottam a hangon, hogy vigyorog. Nicholas karba tette a kezeit, lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
   - Akarsz még valamit, vagy elmehetek végre? 
   - Hoztam neked búcsú ajándékot, csak hogy biztosan emlékezz rám, és persze az a bizonyos Cass is. - síri csend ült meg, de csak pár másodpercre, majd hirtelen pisztolylövést hallottam. Ijedten hőköltem hátra, ám ügyetlenségemnek hála nekiestem egy vasajtónak, ami nagy robajjal kicsapódott, én pedig elterültem a sötét helységben. Lépéseket hallottam, az egyik rohant, a másik, mintha sántított volna, majd a beáramló fényt egy hatalmas árnyék takarta el.
   - Szóval mégis magaddal hoztad. - vigyorgott az alak, és a belső érzékeim azt súgták, jobb lett volna, ha ide sem jövök.
   - Mi? - hallottam Nicholas hangján a meglepettséget. A férfi belekapott a hajamba és felhúzott a földröl.
   - Drága Cass, végre találkoztunk. Nem tudod mióta várom ezt a pillanatot.
   - Te mi a lószart csinálsz itt? - üvöltött rám Nicholas, miközben láttam, hogy a térdét szorongatja, amiből csorgott a vér.
    - Ne haragudj. - ha az ismeretlen férfi nem húzza a hajamat, biztosan itt helyben esek össze. Újabb lövés. Azt hittem megint Nicholasra célzott, de ezúttal a fejünk fölé irányzott a golyó. Hirtelen rengeteg ismeretlen alak tódult be a terembe és amikor megláttak, szinte lesokkoltak. 
    - Ez Cass? - hallottam egy hangot valahonnan a hátam mögül.
    - Úgy van. Jól nézzétek meg. Terveim vannak veled. - hajolt a fülemhez, majd Nicholasnak lökött, aki görnyedt háttal fogta a térdét.
    - Jól vagy? - kérdeztem tőle, miközben felálltam.
    - Megmaradok. Elmagyaráznád, hogy mi a faszt csinálsz itt? 
    - Csak sétáltam egyet, és erre jártam.
    - Ne nézz már hülyének. Kösz.
    - Valaki hozza őket. - szólt az alak. Azt egyből levágtam, hogy ő a főnök.
    - A srácot is. - Ez egy lány?
    - Áhh, szórakozzatok vele, aztán hagyjátok, had vigye a hírt, hogy elkaptuk a drága Casst.
    - Nem, ne! - csattantam fel, amiért egy hatalmas pofon volt a jutalmam. A fejem nagyot koppant a hideg kövön és az utolsó, amit érzékeltem, hogy megroppant a nyakam, hogy valamim vérzik és hogy Nicholas nekiront valakinek.

   Arra ébredtem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, és fáj a nyakam. Kinyitottam a szeme és egy homályos szobában találtam magam, mondanom sem kell, megkötözve. Remélem Nicholas életben van. - ez volt az első gondolatom. Most akkor ezek azt hiszik, hogy engem Cassnak hívnak, ráadásul valami főnökszerű vagyok, vagy ilyesmi? Legyen. Csak addig kell kihúznom, amíg Nicholas és az a bizonyos banda visszajön értem. Legalábbis nagyon remélem, hogy visszajönnek.. 
    - Felébredtél barbi? - lépett be a szobába egy magas, tüsi hajúra nyírt lány.
    - Hol van Nicholas?
    - A pincsidre gondolsz azzal a helyes kis pofijával? Ha szerencséje van, kórházban, ha nincs, akkor valamelyik árokban.
    - Rohadj meg. - rántottam egyet a karjaimon, de a kötelek nem akartak engedni.
    - Igen, én is remélem, hogy életben van. Szívesen eljátszadoznék vele. - kurvásan megnyalta a száját. - Téged megdugott már, mesélj, milyen volt.
    - Nicholas még bottal sem piszkálna meg téged! - hajoltam a képébe, és vigyorogtam, amiért ismét egy pofont kaptam.
    - Majd meglátjuk ki nevet a végén. - válaszolt, majd felrángatott és kilökött a szobából. - Indulj már meg!
Jobbnak láttam elindulni, de a dohos falak és a félhomály nem volt túl bizalomgerjesztő számomra. 
Sokáig sétáltunk, mire egy hatalmas ajtóhoz értünk. - Sok sikert. - köpte még oda a lány, majd kinyitotta az ajtót és belökött rajta. Egyensúlyomat vesztve térdre estem, de még így sem tudtam meglepettségemet leplezni. A hatalmas szoba ízlésesen volt berendezve, az ablaknál pedig egy ismeretlen férfi állt. Leborulok előtted, kész. Egy igazi szexisten ez a pasi. Jézusom, Layla, hol jár az eszed, valószínűleg ő az, aki ide rángatott, te meg még itt nyáladzol utána, mi van veled? - lehűtöttem magamat, hátha így nem olvadok el, de nyugalmam csak addig tartott, amíg a férfi kipöccintette a cigicsikket az ablakon, felém lépett, letette a poharát az üvegasztalra és  meg nem szólalt.

   - Ki bántott? - hangja egyszerre volt gyengéd, mégis határozott, de válaszolni nem tudtam neki. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mit akar a hátam mögött és megnyugodva konstatáltam, hogy levette a köteleket a kezemről. Előre fogtam a csuklómat, és elszörnyedve jöttem rá, hogy az eddig is kék-zöld csuklómnak nem tett jót a kötélbéklyó. Néhol kiserkent a vér, máshol pedig megdagadt. Úgy néztem ki, mint egy rossz drogos, aki a végét járja. - Félsz Cass? - szakított félbe a férfi. Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy nem vagyok Cass, de nem buktathattam le magam, így játszottam. Még jó, hogy hatodikban jártam dráma szakköre, legalább improvizálni tudok.
   - Nem félek, és ha érdekel ki bántott kérdezd meg azt az alakot, aki meglőtte Nicholsat és azt a kis kurvát, aki barbinak hív! - felszegtem a fejem, hisz ha azt hiszik, hogy egy banda vezére vagyok, akkor határozottnak kell lennem. - Mit akarsz tőlem?
   - Nem tudod?
   - Honnan tudnám? - a férfi elmosolyodott, és az egyik fotel felé mutatott.
   - Foglalj helyet. - felálltam és bizonytalanul leültem. Keresztbe font karokkal vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, de csak leült és újra teletöltötte a poharát. - Italt?
   - Ez nem volt válasz a kérdésemre.
   - Azt hiszem én vagyok otthon. 
   - Idegesítő vagy.
   - És?
   - Legalább bemutatkozhatnál, vagy valami, ha már egyszer akaratom ellenére rángattál ide.
   - Nem tudod ki vagyok?
   - Megismétlem magamat, honnan tudnám!?
   - Illemet nem tanultál Cass, drága? - a nyakamhoz hajolt. Forró lehelete szinte égette a bőrömet. - Tudod mióta vártam már ezt a pillanatot, hogy találkozzak a híres Casandra Jamessal? Bárkit kérdeztem, bárkit küldtem, senki nem tudta megmondani ki vagy, hol vagy, vagy csak annyit, hogy hogy nézel ki. Annyira elrejtőztél a világ elől, sohasem gondoltam, hogy így fogunk találkozni. El sem hiszed, meg akarom adni a módját. És tudod a tisztelet kölcsönös. Nagy könnyelműség a részedről, hogy olyannal alkudozol, akinek még a nevét sem tudod. Bár a leírások alapján nem ilyennek képzeltelek. Mindenki azt állította, hogy cseles vagy. Ez részben igaz is, hiszen kiküldted az emberedet azzal, hogy nem vagy hajlandó a kis néppel foglalkozni, közben a háttérből irányítod az eseményeket. Azt hittem más vagy. Nevetséges, de először azt gondoltam, hogy férfi vagy te is. De kellemesen csalódtam. - ezzel elhajolt. A szavai és az illata fejbe vágott. Azután sem nyitottam ki a szememet, miután hallottam, hogy visszaroskad a fotelbe. - Rágyújtasz?
   - Nem.
   - Azt hittem nagyobb szád van. - mondta, miközben meggyújtott egy cigarettát. Szinte belepirultam a kétértelmű mondatba, de láttam, hogy ő is megnyalja a szája szélét. - Mondd csak, te mit hallottál rólam? - Hallanom kellett volna bármit is? Felmértem a velem szemben ülő alakot, és kattogni kezdett az agyam.
   - Brazil vagy. - elmosolyodott. - Nyugodt természetű, de hirtelen haragú is. - Isten áldja Mrs. Phoster. Isten áldja azt, aki kitalálta a pszichológiát. 
  - Te meg jól informált. És ezek szerint az embereid is ügyesek. Alkut ajánlok neked Casandra James. Állj össze velem. Ketten remek csapatot alkotnánk, és a miénk lenne London. Osztozz velem a hatalmadon és én olyat mutatok neked, amit még soha senki.
   - Miért kellene osztoznom? London az enyém. - Az enyém, ugye? - Miért akarnám bárkivel is megosztani? 
   - Miért akarod bepiszkítani a kezed? - Ohh, ha tudnád milyen piszkos..
   - Erre vannak az embereim. 
   - Az a Nicholas a jobb kezed, ugye? Ő intéz mindent helyetted.
   - És ha igen? Ha ezek után akár egy ujjal is hozzáérsz..
   - Ne aggódj. - szakított félbe. - Ügyes gyerek, most is úgy megszökött, nyomát se lelte a csapat, pedig sokan voltak, amint láttad. Nekem is jól jönne egy ilyen a csapatba. Már félre ne érts, az én embereim tökéletesek, de jó bornak is kell a cégér.
   - Mondd csak, mi értelme van addig tárgyalni bármiről is, amíg nem ismerjük egymást?
   - Meg akarsz ismerni Cass drága? A nevemet akarod tudni, ugye?
   - Így van.
   - Legyen. Garantálom, hogyha elárulom a nevemet, soha nem fogod elfelejteni.
   - Mire célzol?
   - Állj fel és megtudod. 
Gyanúsan felmértem a helyzetem. Mit veszíthetek? Felálltam, de azonnal vissza is ültem. Miért szédülök? Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy nevessek. De miért? Az előttem ülő férfira néztem. Mosolyogva nézett rám. 
   - Jól vagy Cass, drága? - elkapott a nevetés kérdésére. Miért nevetek?
   - Jól. - válaszoltam nevetve.
   - Gyere, feküdj le, segítek. - felemelt a fotelből, én pedig roppant jól szórakoztam azon, hogy repülök..

   Arra ébredtem, hogy fázom, és majd szétszakad a fejem a fájdalomtól. Megpróbáltam felülni, de remegtem, mint a nyárfalevél. Mi történt velem? Kinyitottam a szemem, és még mindig annak a férfinak a szobájában voltam. Pontosabban az ágyában. Meztelenül. Idegesen tekertem magam köré a takarót, nagy nehezen felálltam és a ruháim után kezdtem keresni. 
   - Hová mész Cass, drága?
   - El innen, amilyen gyorsan csak lehet. - a férfi, akinek még mindig nem tudtam a nevét, felkacagott.
   - Senki nem mondta, hogy elmehetsz.
   - Márpedig nem maradok, egy perccel sem tovább.
   - Ugyan Cass, most már az enyém vagy, hozzám tartozol.
   - Azért mert bedrogoztál és megbasztál, az még nem azt jelenti, hogy a tulajdonod lettem. Ki fogok sétálni azon az ajtón, - mutattam a hatalmas mahagóni ajtó felé - és ha bármelyik embered megpróbál hozzám érni, garantálom, hogy Nicholas és a többiek úgy főbe lövik egytől egyik mindegyik, mint a sorkatonákat! - Vajon ez tényleg így van?
   - Casandra, te beteg vagy.
   - Mit mondtál!?
   - Azt, hogy beteg vagy. Csodálom, hogy még senki nem vette észre. 
   - Nem érdekel. Mint mondtam, elmegyek.
   - Nem mész sehova. - húzott magához.
   - Engedj el, különben..
   - Különben? - hirtelen indulattól vezérelve vágtam pofon, ami látszólag őt is meglepte, ám arcára hamar kiült a gúnyos vigyor.
   - Csak előbújik belőled a vadmacska. De ettől függetlenül még itt maradsz. Jade! - üvöltötte el magát, amitől összerezzentem. - Öltözz!
   - Igen? - lépett be a lány, aki behozott.
   - Vidd vissza, de ne bántsd még egyszer, megértetted?
   - Igen.
Mielőtt kiléptem az ajtón, a férfi még a fülemhez hajolt.
   - Diablo. Tudod, mint az ördög. - ezzel kilökött az ajtón és becsapta azt.

3. rész

Sziasztok, köszönöm a 2 feliratkozót és a komit is! :)) 
Ne haragudjatok, hogy ennyi ideig tartott, de a türelmetekért cserébe egy extra hosszú részt hoztam, amiből Layla előéletéről is megtudhattok pár dolgot. 
Jó olvasást! :)

Felnézek az égre, és azon gondolkodom, hogy miért tetted ezt velem?

   Idegesen álltam egyik lábamról a másikra, nem mertem felnézni, hogy már megint kibe ütköztem, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
   - Jajj, ne haragudj, nem a folyosó közepén kellene megállnom.
   - Hát te meg mit keresel itt? - képedtem el. - Vagyis, úgy értem, nem láttalak még. Most majdnem elszóltam magam.
   - Most iratkoztam be, lemaradtam az évről, de pótfelvételin felvettek. Mike vagyok. - mosolygott és láttam rajta, hogy hezitált, majd adott 3 puszit.- Olyan ismerős vagy. - tűnődött, miközben az arcomat fürkészte.
Persze, hogy ismerős vagyok, 3 évig jártunk. Haha.
   - Talán csak hasonlítok valakire. - húztam félmosolyra a számat. - Én Layla vagyok. - egy pillanatra döbbenetet láttam az arcán, majd ahogy jött, úgy el is tűnt.
   - Hát, remélem még belém ütközöl. - intett, majd elrohant. Mit keres ő itt?!

Mike-kal 3 évig voltunk együtt, és akkor is ő volt mellettem, amikor eltűntem. De hogy kerülhetett ide?
Nem változott semmit. Most is ugyanolyan ártatlan a mosolya, mint volt, és még mindig meleg az arca. Jó volt őt látni. Bárcsak még mindig az enyém lenne. Úgy szerettem. Vagyis még mindig szeretem. A másik suliban mindenki úgy gondolta, hogy mi örökké együtt leszünk. És így is lett volna, ha én nem cseszem el azzal, hogy kinyírok valakit. Imádtam pedig. Ő volt  a suli kosárlabda csapatának kapitánya, de ettől függetlenül soha nem volt flegma senkivel. Vajon az új Laylát is meg tudná szeretni? És akkor mindent folytathatnánk onnan, ahol félbeszakadt. Istenem, de jó lenne. 
Igen, ezt fogom tenni. Újra meghódítom és akkor végre megint boldog leszek. Díva biztosan segíteni fog nekem, ő mindig kieszel valamit, az ilyen helyzetekre. Alig várom, hogy újra megöleljen és megcsókolhassam. És érezzem az illatát. Leírhatatlan, hogy mennyire szeretem. Te jó ég..

   Épphogy időben érkeztem az első órámra. Történelem. Gyűlölöm. De a tanár egész jó fej, nagyon bírom. Igaz már 80 és a halál között csoszog, de az órákon nagyon elő tudja adni magát. Igaz, most nem volt kedvem a többiekkel együtt nevetni. A csuklómat nézegettem, ami egyre csúnyább lett. Eddig csak be volt dagadva, de most már kékes-lilás színben díszítette a karomat. Mike sosem tett volna ilyet. Vagyis de, egyszer. Amikor először lefeküdtünk. Akkor még szűz voltam, ő pedig annyira próbálta visszafogni magát, hogy ne fájjon, hogy a karomat szorította, akkor lilult be, de ennyire még az sem. Valamit csinálnom kellene vele, ha hazaérek.
   - Orvoshoz kellett volna menned vele. - suttogott mellettem Mindy.
   - Persze, és mit mondok neki? Hát egy srác kétszer megszorította, aztán kificamítottam, de amúgy semmi komoly ám.
   - De tényleg. Ennek nem lesz jó vége.
   - Nem érdekel!
   - Van valami problémája, Miss Hamilton? - szólt hozzám a tanár.
   - Semmi, elnézést kérek.
   - El van nézve, bár Edwárd valószínűleg nem tolerálná, ha valaki megzavarná őt. - az osztály halk vihogásba tört ki, én pedig éreztem, hogy vörösödik az arcom. - A bevándorlók általában meghúzták magukat és örültek, ha nem lettek megkövezve, bár ezt bizonyára ön ezt nem tudhatja, hisz azt mondta nem érdekli. - most már mindenki hangosan kacagott, a tanár pedig fejcsóválva fordult vissza a táblához, majd újra felém. - Az lesz a legjobb, ha ír nekem egy 5 oldalas esszét, az Edwárd idején Anglia területén élő nemzetiségek helyzetéről.
   - De tanár úr..!
   - 7 oldal.
   - Nem ú..
   - 9. Akarja még folytatni?
   - Nem.
   - Én szóltam. - súgta Mouse.
   - Jó, most már kuss! - szóltam rá.
   - Kisasszony! - csapott az asztalra Mr. Davis. - Ami sok az sok. Azt hiszem nagyon hozzá volt szokva a magántanulósághoz, amit meg is értünk, de mindennek van határa! Délután itt marad és elgondolkodik, hogy hogy kell viselkedni egy tanórán. Ha elég ügyes, akkor az alatt a két óra alatt meg is írhatja a beadandóját.

Reményvesztetten támasztottam meg a homlokomat a kezemmel és az óra további részére már nem is figyeltem. Pedig olyan jól indult a napom. Most meg itt ülhetek délután ötig. Ilyen az én szerencsém. Egyáltalán mi az, hogy bezárás? Nem vagyok én már 15 éves, hogy ilyenekkel fenyegessenek, biztos csak viccelt.
   Alig vártam az utolsó csengetést. Elsőként slisszoltam ki a teremből, összeszedtem a cuccaimat és kivételesen éltem az apám által küldött sofőrrel és kocsival. Szerencsémre nem vett észre senki, vagy csak nem szólt.
Amint hazaértem bekapcsoltam a facebookot és bejelöltem Mikeot az új profilomon. Szinte azonnal vissza is igazolt, én pedig ráírtam.

 

Sziaa. :)  Szia Mi a helyzet? :) Semmi, neked nem büntetésben kellene lenned? :D ááá, nem. de honnan tudod?:o mindnet tudok. ;) de most komolyan :D ott ültem mögötted 3 padsorral és észre sem vettél :p aa bocsii :c nem gáz akkor jó :)

   
Ezután már nem írt vissza, gondolom lelépett, vagy valami ilyesmi. Én is így tettem. Lomhán pillantottam az órámra, ami fél 7-et mutatott.  Elmegyek sétálni. Sőt, kiderítem, hogy hol lakik Mike. Megkérdeztem Dívát, hogy velem tart-e, persze azonnal igent mondott, egy ilyen kis kommandós akciót az istenért sem hagyna ki.Belebújtam a fekete dzsekimbe és körülbelül 10 perces győzködés után rávettem Dívát, hogy ő is lapos talpút vegyen. Igaz, a tornacsukára nem volt hajlandó ráfanyalodni, de annyit elértem, hogy egy lapos csizmát húzzon. Az legalább nem kopog, így tuti nem hallanak meg minket.
   El is indultunk, és a suli felé vettük az irányt. Mike délután az iskola mögötti utca felé ment, így mi is arra mentünk. Az utca csendes volt és sehol nem láttunk senkit. se egy kocsit, se egy embert. 2 órát sétáltunk a környező utakon és sikátorokban, de nem jártunk sikerrel, így úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk. Épp egy nagyon fontos dologról beszélgettünk, amikor megláttam Mikeot az egyik ház udvarából kijönni.
   - Szóval ott lakik. - néztem Dívára, aki viszont hatalmas lendülettel indult meg Mike felé.
   - Várj már! - kiáltottam utána.
   - Szóltál? - fordult vissza Mike a kapuból.
   - Ja, nem, csak.. - szememmel Dívát kerestem, de nem volt sehol.
   - Csak magadban beszéltél. - nevetett fel Mike.
   - Öhm, nem egészen, vagyis..de. - mosolyodtam el kínosan.
   - Mi szél hozott erre? - támaszkodott rá Mike a kerítésre.
   - Csak sétáltam egyet. És téged? - Hülye vagy Layla, remélem tudod? Itt lakik..
   - Itt lakom. Csak el akartam vinni sétálni a kutyámat.
   - És hol a kutya? - kínosan felnevetett a kérdésemre, de a választ kikerülte.
   - Nincs kedved beülni valahova? Ha már úgyis fellöktelek, ennyit igazán megérdemelsz.
   - Miért is ne? - mosolyogtam rá.
   Elsétáltunk a Monaco kávéházba és beültünk egy Latte Machiatora. Közben rengeteget beszélgettünk, és szemet szúrt, hogy a telefonján még mindig a mi közös képünk a háttere. Emlékszem arra a napra, mikor készült. Az első évfordulónk volt, annak  a szállodának a teraszán álltunk, ahova Mike elvitt.


Úgy éreztem előbb vagy utóbb kibukik belőlem a kérdés, így mielőtt beégettem volna magam, feltettem.
   - És a barátnőd nem fog kiakadni, ha megtudja, hogy velem kávézol? - célzásképp a mobiljára pillantottam.
   - Ohh, nincs barátnőm. - hajtotta le a fejét. - Vagyis van, de nem él már..
   - Jajj, ne haragudj, csak láttam a képet a telefonodon és azt hittem.. - Alig tudtam leplezni az izgalmamat, annyira megdobogtatta a szívemet, hogy még mindig a barátnőjének tart.
   - Semmi baj. - mosolygott rám. - Nyugodtan megnézheted. - fordította felém a fotót.
   - Nagyon szép lány.
   - Az. Meg akartam kérni a kezét a negyedik évfordulónkon.
   - De mi történt, hogy mégsem tetted meg? - próbáltam elképedt arcot vágni, ami egyébként Mike kijelentése után nem volt nehéz.
   - Megerőszakolták és megölték. Állítólag.
   - Állítólag?
   - Nem találták meg a holttestét. És amíg nem lesz meg, én addig bízom benne, hogy életben van. - mosolygott maga elé, és szemei csillogtak, ám hirtelen elsötétültek. - Figyelj Layla, elmondok neked valamit, de ezt senkinek az égadta világon nem árulhatod el. Csak te vagy itt jelenleg barátom, benned bízom.
   - Hallgatlak. - pislogtam rá érdeklődve.
   - Szerintem nem halt meg. - azt hittem visszaköpöm a kávét, amibe épp belekortyoltam.
   - Miből gondolod ezt?!
   - Nincs holttest. Gondolj bele, ha folyóba dobják fél év után az akkor is előkerül. Ha nem itt, akkor máshol. Nyomtalanul tűnt el. És a gyilkosa sincs meg. Tehát ez tuti meg volt rendezve. De nem értem miért nem szólt nekem. Legalább nekem. Tuti visszatartottam volna.
   - Lehet, hogy pont ezért.
   - Akkor vele mentem volna, tök mindegy, csak ne hagyott volna itt! Ha megtalálom, először pofon vágom, aztán megcsókolom és magamhoz bilincselem. És hova máshova tűnhetne el egy 19 éves lány, mint Londonba. Senki nem ismeri, és csak egynek számít a sok közül. És én meg fogom találni.
   - Remélem sikerülni fog. - mosolyogtam rá és megszorítottam a kezét. Még mindig ugyanolyan meleg. A szívem legszívesebben közölte volna vele, hogy nem kell tovább keresnie, de az agyam erősebben tiltakozott, mint bármi ellen valaha.. - Mi történt a kezeddel? - terelte el a témát, és megfogta a csuklómat, ami kisebb fájdalmat okozott.
   - Semmi komoly, csak kificamodott.
   - El kéne menned vele orvoshoz. Én sportoltam, és egy ilyen csúnya zúzódás nem játék, higgy nekem.
   - Tervben van, hogy megyek, ne aggódj.

           
   Este 9-re értem haza, úgy éreztem muszáj eljönnöm, mielőtt butaságot csinálok. Vajon mit szólt volna, ha megmondom, hogy én vagyok, akit keres. És tényleg el akart venni feleségül, vagy ezt csak egy idegen lánynak mondta, hogy jó benyomást keltsen? Tény, mi voltunk a suli álompárja, és nekem ő volt az első, minden téren, de akkor is.
Emlékszem, minden lány, köztük én is, oda volt érte. ki először látja, annak a tipikus jó fiú feeling ugrik be. De aki egyszer megismeri, az soha nem fog csalódni benne. Ahogy én sem. Elsőben csak azért jártam kosáredzésre, hogy láthassam, de mivel eléggé béna voltam, az edző mindig csak labdaszedőnek osztott be, a meccseken soha nem is játszhattam. Na nem mintha annyira akartam volna. Edzés után épp a labdákat szedegettem össze, amikor hallottam, hogy valaki még van a tornateremben. Amikor beléptem, Miket láttam, amint épp zsákol. Istenien nézett ki. Valószínűleg ő is azt hihette, hogy egyedül van, mert amikor meglátott igencsak meglepődött.
   - Jéé, a bénácska. - mosolygott, és azt hittem ott helyben elolvadok.
   - I-i-igen. - dadogtam egy kényszeredett mosoly társaságában.
   - Mit csinálsz? - nézte érdeklődve a hónom alá vágott labdákat. 
   - Épp végzem a feladatomat, tudod, én vagyok a labdaszedő.
   - Ja, igen, rád mondta az edző, hogy nem akarja letörni a lelkesedésedet.
   - Kitartó vagyok. - húztam ki magam nevetve.
   - Ki állsz egy profival? - húzta féloldalas mosolyra a száját.
   - De csak ha nem félsz a vereségtől.
   - Légy kíméletes. - kacsintott és nekem dobta a nála lévő labdát. Legalább még egy óráig fárasztottuk egymást, míg végül Mike hagyott nyerni, és leült a pálya közepére. Odatelepedtem mellé, és lihegve próbáltam megnyugodni. - Csak nem elfáradtál? 
   - Áhh, ez nekem semmiség volt. - válaszoltam nevetve.
   - Látom rajtad. - nevetett ő is. 
Persze egy kis iskolában hamar híre megy a dolgoknak és hirtelen mindenki engem kezdett utálni, mert jóban voltam Mikel. Ezután sokat találkozgattunk és rengeteget beszélgettünk mindenféléről. Majd körülbelül 2 hónap után Mike mondta ki, hogy szeretné velem megpróbálni. Először nem is tudtam mit mondani neki, majd belenézve a szemeibe nem tudtam ellenállni. Az első csókja gyengéd volt és talán egy kis félsz is keveredett bele, de nagyon élveztem. Ezek után persze kötelességem volt minden meccsen megjelenni, de nem mint labdaszedő, hanem mint a  csapatkapitány barátnője. Egyszer Mike azt mondta, én teszem őt jobbá, és minden egyes kosár nekem szól, még a könnyem is kibuggyant, annyira őszinte volt a hangja és a tekintete. Így hittem neki. Soha nem veszekedtünk, mindig mindent meg tudtunk beszélni. Gátlások nélkül mondtam el neki, hogy én még szűz vagyok. Csak hogy tisztában legyen vele. Ezzel ugyan kihívás elé állítottam, hiszen amikor én 16 voltam, akkor ő 19 és egy ennyi idős fiúnak, mondjuk ki, kell a szex. de én nem akartam egy strigula lenni a listáján. Legnagyobb meglepetésemre Mike türelmesen várt rám egészen a fél éves fordulónkig, amikor én mondtam, hogy akarom. Azt hiszem jobban izgult, mint én, és végig nagyon vigyázott, hogy ne okozzon nekem fájdalmat. 
Az eset után kissé fusztrált voltam, féltem, hogy ennyi volt, csak eddig kellettem neki, de amikor rákérdezett, hogy mi a bajom az utóbbi időben, és elmondtam neki, akkor azt válaszolta, hogy miért pont most hagyna itt, ha már fél évet várt rám. Ezzel meg nyugtatott, hisz tényleg így a logikus.A hónapok csak teltek, múltak és én nagyon boldog voltam Mike mellett. Anya is nagyon örült neki, hogy életem első pasija ilyen rendes és aranyos, így nem kell attól félnie, hogy már az első alkalommal pofára esek a szerelemben és sírva szidom a pasikat, közben pedig esküdözöm, hogy soha többé nem leszek szerelmes. 

   Most, hogy kiderült, Mike tavaly év végén, érettségi után feleségül vett volna, már bánom, hogy apámhoz fordultam. Ha nem így történt volna, most boldog feleség lehetnék Mike oldalán. Talán már saját házunk lenne. De hogy mondjam meg neki, hogy akit keres, az itt van az orra előtt.
   - Lehet, hogy tudja, ebbe nem gondoltál bele? - kérdezte Mindy.
   - Ugyan, honnan tudná?
   - Nem tudom, de emlékszel, a suliban is hogy pofán bámult, amikor megfordult, és amikor bemutatkoztál, akkor meg még inkább meglepődött. Szerintem tudja.
   - Jajj Mindy, ne idegesíts már ilyenekkel. Örülök, hogy le tudtam lépni, mielőtt még megmondtam volna, hogy mi a szitu. Neki el kell felejtenie engem. És nekem is őt. Amúgy is, ha megtudná miért menekültem el, akkor még meg is utálna. Mindenki engem sajnál, mert meghaltam, közben meg én vagyok a gyilkos..Fuck logic, a kurva életbe..
   - Ne beszélj így, majd megoldódik ez is.
   - Addig álljak féllábon..Ezt nekem kell megoldanom.
   - És hogyan tervezed nagyokos? - szólt közbe Díva.
   - Még nem tudom, de ki fogom találni.
   - Jó terv, de jobban teszed, ha sietsz, mert amint láttad Mike sem késlekedik.
   - Layla, nézd, megírtam neked a beadandódat.
   - Köszönöm Mindy, kérlek tedd bele a lovas mappába, hogy holnap ne hagyjam itthon.

Fáradtan feküdtem le, mozgalmas napom volt, de legalább biztosan tudom, hogy Mike szeret, szerettet. Igaz, nem így kellett volna megtudnom, de jobb később, mint soha nem? Mosollyal az arcomon aludtam el, és még az iskolában is vigyorogtam, mint a tejbe tök. Kivételesen nem ütköztem neki senkinek sem, ami kimondottan feldobta a napomat. Egyszóval remek napom volt, egészen a töri óráig..
   - Miss Hamilton, remélem tegnap azért nem maradt bezáráson, mert igyekezett haza megírni a beadandóját.
   - Igen tanár úr, elkészítettem. - mosolyogtam rá.
   - Akkor szeretném, ha odaadná, átnézném.
   - Egy pillanat. - előhúztam a táskámból a lovas mappámat, hogy odaadjam a tanárnak a Mindy által írt dolgozatot, de a mappa teljesen üres volt. Hova lett a  dolgozatom?!

     

2. rész

"A kegyes hazugság is hazugság.."

   Az idő lassan telt és kezdtem szorongani a sötét, alig 4 négyzetméteres helységben. Kezdtem a levegőt is nehéznek érezni, így kibújtam a kardigánomból és a hideg fémfalnak dőltem.

    - Letelt már a két óra? - kérdeztem reményvesztetten.
   - Még csak 10 perce vagyunk itt. - válaszolt kurtán Nicholas.
   - Ahj. - sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem.
   - Elmondod miért haragszol rám?
   - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.

   Gondterhelt sóhaj volt a válasz, majd újra csend telepedett ránk.
Hiányzik Díva. Neki biztos lenne valami epés megjegyzése erre a helyzetre. Is. Ahogy mindenre. Mert ő ilyen. Nagyszájú és csinos. De ez a legjobb szerintem. Ha együtt sétálunk, a fiúk mindig megbámulnak minket. Vagyis őt. Ő legalább sikeres és nincs romokban az élete. Nem úgy mint nekem. Minimum börtönben kéne ülnöm. Erre itt ragadtam egy liftben egy eszméletlen jó pasival, akit épp utálok. Ha nem így lenne simán leteperném.
Erre a gondolatra elkapott a nevetés és hangosan kitört belőlem, majd hirtelen csendben maradtam és magam elé bambultam.
Mi van velem, hogy ilyenek jutnak az eszembe? Soha nem voltam ilyen, hogy ehhez hasonló dolgokon gondolkodjak. 

    - Jól vagy? - hajolt fölém Nicholas.
   - Jól. - toltam el magamtól, mert lélegzetvételein éreztem, hogy vészesen közel van az arca az enyémhez.
   - Csak olyan csendben lettél. - ült vissza mellém.
   - Elbambultam. - mondtam elhaló hangon.

   Amúgy is, Nicholas olyan furcsa, az egyik pillanatban aranyos, kedves, a másikban meg bunkó és olyan tűz van a szemében, hogyha belenézek, úgy érzem felemészt. Különleges ez a fiú és szeretnék jó kapcsolatot ápolni vele, de ha így viselkedik és ennyiszer megbánt, akkor nem fogom elviselni tőle. Mióta apámhoz költöztem önállósodtam egy kicsit és sokkal biztosabban állok a lábamon. Vissza szólok mindenkinek és Mouse szerint ez lesz a vesztem. de szerintem nem, így tudom csak kivédeni az engem érő kellemetlen ingereket. Más választásom nincs. Nem hagyatkozhatok mindig Dívára.

   Nicholas csendben volt, nem szakította félbe gondolatmenetemet, ami zavart egy kicsit. Mindig utáltam az olyan embereket, akik nem tudnak egy értelmes szót szólni a másikhoz. Meg a kínos csendet is utáltam. Kellemetlen és soha nem jelent jót. Én mindig érzem azt a nyomást, amit ez a kellemetlen hallgatás okoz. Szinte a levegő is elnehezül tőle.

    - Keresni kéne valami szellőzött. - vetette fel Nicholas, mint aki olvas  a gondolataimban.
   - Hajrá nagyokos, szólj ha találtál. - válaszoltam flegmán.
   - Igazából ott van. - vágott vissza és hallottam az élt a hangjában, miközben tekintetével a lift plafonját fürkészte.
Röpke remény szabadult fel bennem a friss levegő gondolatára, majd el is szállt, amint rájöttem, hogy legalább 3 méter magasan van az életem megmentője.
   - És hogy akarod kinyitni? - sandítottam felfelé.
   - Úgy, hogy szépen beleülsz a nyakamba, és kinyitod.
   - Felejtsd el. - csattantam fel.
   - Akarod fordítva? - kérdezte gúnyosan. - Nem hinném, hogy elbírsz. - folytatta, amikor látta hezitációmat.
   - Ne hidd azt, hogy nyertél. - sóhajtottam.
   - Jó. - mosolygott és hátat fordított, majd lehajolt. - Ugorj fel. - már épp rákészültem volna, amikor eszembe jutott, hogy 15 perccel ezelőtt azért ordított rám, mert megugrott a lift, amikor dobbantottam egyet.
   - Várj, nem úgy volt, hogy ne tegyünk hirtelen mozdulatokat?
   - Baszki, tényleg. - egyenesedett fel. - Akkor leguggolok és úgy ülj fel.
   - Nem veszélyes ez?
   - Bízz bennem, jó?
   - Hogy kérhetsz ilyet tőlem? - háborodtam fel. - Azok után, ahogy viselkedtél velem. És amúgy is, nem is ismerlek, hogy bízhatnék egy idegenben?
   - Hogy viselkedtem, magyarázd már el bazd meg!? - emelte fel a hangját, amitől egy kicsit megijedtem. - Bocs.
   - Pont így, mint egy elmebeteg. Nem értelek Nicholas. Az egyik pillanatban még egész aranyos vagy, a másikban meg mint valami pszichopata, úgy viselkedsz. Nézd meg, most is.
   - Nem tehetek róla, hogy hirtelen haragú vagyok.
   - És azon fel kell kapni  a vizet, ha egy nap kétszer neked megyek? Hát bocsánat, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, és nem tudok a lábam elé nézni. Vagy nevezzem magam inkább gyp-snek, ahogy te tetted?! - idegesen fújtattam egyet és vissza ültem a fényes márványlapra. Nem láttam egészen Nicholas tekintetét, de egy pillanatra, mintha megállt volna a lélegzete arra a szóra, hogy gyp-s.
   - Igen, ilyen vagyok, sajnálom. - fújta ki lassan a levegőt. - És most, ha nem akarsz megfulladni, akkor emeld fel a segged és segíts kinyitni azt a szart.
   - Hagyj már békén!
   - Na ide figyelj, még legalább másfél órát itt leszünk, ez az egész lift kb. 4 négyzetméteres, úgyhogy ha nem akarsz 20 percen belül megfulladni, akkor felállsz, beleülsz a nyakamba és kinyitod azt a kibaszott ajtót, mert ha te meg is akarsz itt dögleni, én nem! - szinte már kiabált és kezdtem megijedni tőle egy kicsit, amikor fölém állt.
Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, de gyorsan le is töröltem. Csak nem fogom ennyitől elbőgni magam. Vettem egy mély levegőt és szó nélkül felálltam. Igazság szerint tényleg kezdtem kicsit nehéznek érezni a  levegőt, ennyiben igaza volt Nicholasnak és tényleg nem itt akarom feldobni a pacskert.
   - Végre. - sóhajtotta, majd háttal nekem leguggolt. Áttettem az egyik lábam a vállán és megilletődve kerestem támaszt kezemmel a lift falán, amikor a másikat is felemeltem, ő pedig átfogta. - Ne dőlj hátra, mert engem is elrántasz. - tolt le, így muszáj volt ellöknöm magam a faltól. Kissé megijedtem a hirtelen magasságváltozástól és idegesen kaptam Nicholas vállaiért.- Na, akkor most nyisd ki a szellőzőt.
   - És hogyan, nagyokos?
   - Mit tudom én, te látod, valahova biztos rá van írva.
Vettem egy mély levegőt és felnéztem a nyílásra. Kis piktogram jelezte, hogy a piros kar kihúzása után, csak fel kell lökni az ajtót. Fél kézzel felnyúltam és egy egyszerű kézmozdulattal kihúztam a fogantyút, majd megpróbáltam fellökni az ajtót.
   - Mi lenne, ha mindkét kezedet használnád? - mordult fel Nicholas. Sóhajtottam egyet és lassan elengedtem a vállát a másik kezemmel is. - Mondtam, hogy nem foglak eldobni, nem?
Nekifeszültem a plafonnak és löktem rajta egyet, mire az nagy nyikorgás közepette kinyílt.
   - Mostmár le tehetsz. - sóhajtottam és visszakapaszkodtam a vállára, ám nyilalló fájdalom szaladt végig  a bal karomon, ami miatt felkiáltottam.
   - Mi van? - nézett rám Nicholas, mikor letett.
   - Fáj. - nyögtem és megpróbáltam rátámaszkodni, de a  fájdalom erősebb lett, így egyszerűen hagytam magam a padlóra zuttyanni. Átfogtam a csuklómat és összeszorítottam a fogam, nehogy mégegyszer felüvöltsek. Megvártam, amíg enyhül a szúró érzés és elengedtem, majd szörnyülködve néztem, hogy kék-zöld az egész.
   - Hát ez kificamodott. - emelte fel Nicholas.
   - Remek. - sóhajtottam, újra megfogtam és a mellkasomhoz szorítottam. Felkaptam a fejem, amikor anyagreccsenést hallottam. - Mit csinálsz?
   - Bekötöm, add ide a kezed.
   - Most eltépted az inged?
   - Odaadod a kezed, vagy szenvedsz még egy kicsit? - feltartottam a kezem és figyeltem, ahogy szakszerűen és fájdalom okozása nélkül beköti a csuklómat. - Lehetőleg ne mozgasd. - Felmosolyogtam rá és hirtelen elállt a lélegzetem. Amikor a szemembe nézett, olyan volt, mintha a lelkembe látott volna. Tengerkék szeme mélyen az én tekintetembe furakodott és azt hittem itt fulladok meg, ha nem fordítom el a fejem, de egyszerűen rabul ejtett a tekintetével. Szomorú volt ugyan, de mégis élettel teli. Nem is láttam még ilyen ártatlan pillantást.

   - Hahó.. - eszméltem fel. - Jól vagy?
   - Ahh, igen. Köszönöm.
   - Nincsmit.
   - Meg fogsz fázni.. - néztem ismét rá, amikor láttam, hogy inge féloldalt lelóg a vállairól és alig takarja felsőtestét.
   - Nem vagyok betegeskedő fajta. - ült le mellém én pedig elbambultam. Képek villantak át az agyamon, ahogy egymás mellett fekve a szemébe nézek, minden félelem nélkül, és a hajába túrok, miközben a mellkasához bújok. Mit tesz velem ez a srác? És miért ilyen rejtélyes, és miért izgat ez engem ennyire. Vajon mit tesz, amivel beleférkőzik az ember agyába és nem lehet onnan kiverni? Egyszer olyan aranyosan viselkedik, aztán két perc múlva meg olyan bunkó, hogy érezni lehet a körülötte lévő levegőn. Miért enged közel magához, ah utána meg ellök? Nem is értem. - Fázol? - kérdése ismét kirángatott a magam kis világából.
   - Egy kicsit. - mondtam, miközben megdörzsöltem a sérült karomat. Most, hogy így felhozta, tényleg hideg lett itt, mióta kinyitottuk a szellőzőt. Váratlanul két erős kar fonódott át a derekamon és háttal magához fordított. Ha vacogtam volna, erre a mozdultra tuti elmúlna. Egyszerűen jól esett a melegség, ami a derekamtól egyszerre indult meg felfelé és lefelé is. Összehúztam magam, hogy jobban odaférjek és csukott szemmel, mosolyogva élveztem a szétáradó kellemes érzést.

   - Alszol? - hallottam  a fülem mellől Nicholas hangját, miközben lehelete csiklandozta a nyakamat.
   - Nem. - vágtam rá, talán egy kicsit túl gyorsan.
   - Megjöttek a szerelők, mindjárt kiengednek minket.
   - Ideje lesz. - sóhajtottam és megvártam amíg feláll, majd engem is felsegít.
   - A csuklóddal meg menj orvoshoz. - mondta, majd mintha mi sem történ volna, az ajtóval szembe állt, mikor az elindult.
   - Köszönöm. - mondtam és nekidőltem a falnak. Elgyötört arccal léptem ki a liftből és úgy döntöttem hazamegyek. Elég volt mára az iskolából. Csak az ágyamra vágyom és esetleg Díva társaságára.

A hátam mögül még hallottam, hogy az iskolába járó lányok összesúgnak a hátam mögött, amikor meglátták, hogy Nicholason nincs felső. Bevallom, kicsit jól esett az irigységük, hisz Nicholas nagyon jó pasi. Jó ezt nem én mondtam.

   Lassan sétáltam hazafelé, és átgondoltam a mai napot. Ez a fiú nem lehetett ugyanaz, aki tegnap beszólt. Két külön egyéniség. De akkor is ő volt, hisz csak rá kellett nézni, már messziről láttam. Lehet, hogy szégyenli, hogy szóba áll velem. Ennyire szörnyen néznék ki? Vagy mi a baj velem, hogy én mindig megszívom. Tény, hogy Nicholas nem hozzám való, hisz túl jól néz ki, hozzám képest, de azt hiszem, legalább is az eddigi tapasztalataim alapján, nem tartozom az utolsók közé, igaz, az elsőkhöz sem. De akkor is. Olyan fura ez a fiú. Talán egyszer megértem. Végülis, van rá 2 teljes évem, nem de?

   Bármilyen meglepő, elégedett vagyok a mai napommal. Élénken él még bennem, amikor Nicholas átölelt és

azt hiszem fog ez még okozni nekem pár álmatlan éjszakát, de nem bánom. Most jutott csak el a tudatomig, hogy 2 teljes órát töltöttem el egy olyan srác társaságában, akiért minden lány, akár csak 5 percért is, de fizetne. Jól esik az irigységük és a féltékenységük.
  - Csak nehogy kipécizzenek maguknak e miatt. - szólt halkan Mouse.
   - Dehogy fogják, sőt tisztelik majd. Körbekérdeztem kicsit a suliban, ennek a srácnak nagyok az elvárásai, nem áll le csak úgy akárkivel. Úgyhogy legyél magadra nagyon büszke. Sőt, ha valaki kérdezi, mondd azt, hogy megdugott. - kuncogott Díva és engem is elkapott a nevetés.
   - Ekkorát azért nem hazudok. - kacsintottam és eldőltem az ágyon. - Hagyjatok aludni, holnap iskola. - csuktam be a szemem, és mire kinyitottam már nem is voltak ott. Hihetetlen milyen gyorsan el tudnak tűnni, és milyen csendben csinálják. Jó betörő lenne belőlük.

   Reggel kipihenten ébredtem és eszméletlenül gondtalannak éreztem magam. 1 hónapja először nem volt rémálmom, és most először aludtam végig az éjszakát. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő, akinek arany élete van. Csinibe vágtam magam, felvettem egy lovas pólót, bézs farmert, magamra kaptam a dzsekimet és így indultam iskolába.

Nagyon csinosnak éreztem magam, főleg úgy, hogy még Díva is megdicsérte saját összeállítású kreációmat. Az iskola utcájába beérve fura érzésem támadt. Hátrafordultam és láttam Nicholast, amint épp mögöttem lassít le a kocsijával. Mekkora benga állat már ez a Lexus, nem is értem egy embernek minek ekkora autó, ebben lakik, vagy mi?! Gondolkodtam rajta, hogy megvárom, de arra jutottam, hogy nem, úgyhogy tovább sétáltam, amikor utánam szólt.
   - Héjj, cicus! - meglepetten fordultam hátra és láttam, hogy határozott léptekkel felém tart.
   - Cicus? - húztam fel a szemöldököm.
   - Nem az a lényeg, a tegnapi napról nem akarok visszahallani semmit! Sem igazat, sem hazugságot, úgyhogy csendet szeretnék.
   - Mert ha mégsem? - kérdeztem éllel a hangomban.
   - Azt nem akarod megtudni. - válaszolta, megfogta a csuklómat, ráadásul azt, amelyik kificamodott és maga után húzott az iskola sarkához. - Ez az én iskolám, sőt az én városom, neked csak annyi a dolgod, hogy kövesd a többiek példáját és csendben meghúzd magad.
   - Az nem az én stílusom. - húztam ki magam, mire a falhoz nyomott.
   - Pedig jobb lenne, ha hozzászoknál. - emelte fel a hangját, majd félre állt. - Remélem megértetted. - szólt még utánam, amikor visszaindultam az iskolába.
   Elegem van ebből. És hogy értette azt, hogy az ő iskolája? Mibe keveredtem már megint? Miért nem tudok nyugodtan megülni a seggemen? Valaki csináljon valamit.. Idegesen motyogtam az orrom alatt, amikor valakibe beleszaladtam egy széles hátba.
Nem hiszem el, MÁR MEGINT?!!

I. rész

   "Tudtátok, hogy az ember mindig érez valamit? Még akkor is, amikor úgy gondolja, hogy nem?˝

 

    Egy hete járok a Lincolnshire középsuliba és hát nem olyan, mint az enyém volt. Sőt, egyenesen az ellentéte. Bár, itt sokkal közvetlenebbek az emberek, mint otthon voltak. Otthon? Most itt vagyok otthon.

   Magamra kaptam a karamell színű ballonkabátomat és elindultam az iskolába. Nem igazán vagyok hozzászokva még ehhez a londoni időjáráshoz. Apa ragaszkodott ahhoz, hogy Carl, a sofőrje vigyen iskolába, de én az istenért sem voltam hajlandó beülni a kocsiba így elküldtem vele az egyik konyhás nénit. Szegény Carl, észre sem vette, hogy nem én ültem be a kocsiba. Biztos kiakad, ha észre veszi.


  - Gonosz vagy Layla. - kuncogott Díva.
   - Hát biztos, hogy nem fogok kocsikázni, mikor itt van két sarokra az iskola. Te figyu, szerinted miért bámulnak az emberek? - fordultam Díva felé, aki a jobb oldalamon tipegett csodás magassarkújában és elegánsan csinos szaténkabátjában, ami remekül kiemelte tökéletes alakját. Egyszer én is szeretnék ilyen szép lenni.
   - Mert jól nézünk ki. - villantottam rám meseszép mosolyát.
   - Max te. - hajtottam le a fejem.
   - Ugyan, megint ostoba vagy. Igenis jól nézel ki, csak nincs önbizalmad. Fel a fejjel. - mosolygott rám magabiztosan, amitől egy kicsit nekem is jobb kedvem lett.
   - Lehet mégsem ezt a tornacsukát kellett volna felvennem. - pillantottam le kopott Conversemre.
   - Késő bánat kis szívem, én szóltam. - húzogatta gúnyosan a száját Díva.
   - Jól van na, majd holnap felveszem azt a csizmát, amit ma ajánlottál.


  Látszólag Díva jót mulatott azon, hogy megint beismertem, igaza volt. Nem is értem, hogy lehet nekem egy ilyen remek divatérzékkel megáldott barátnőm. Az iskola kapujában megálltam egy pillanatra és végigfuttattam tekintetemet a hatalmas udvaron. Az egész főépület olyan volt, mint egy hatalmas kastély. Az udvarban mindenhol virágosládák voltak, bár virágaikat a tegnap esti eső egy kicsit megtépázta. A kerítés mellett végig hatalmas nyírfák sorakoztak, árnyékot tartva a néha előbukkanó nap tűző sugarai elől. Mindenhol diákok. Kisebb klikkekbe tömörülve beszélték meg az előző esti történéseket, voltak akik dohányoztak, míg mások álmosan kortyolgatták a kávéjukat.

  
    - Megfigyelted, hogy általában azok isszák suliban a kávéjukat, akik otthon nem tudnak időben felkelni?
   - Áh, szia Mindy. Neked is jó reggelt. - fordultam a barna hajú szemüveges lány felé, aki karjaiban szorongatta az első óra könyveit. - Egyébként nem, nem teszek hasonló megfigyeléseket az iskolába járó diákokról.
    - Pedig statisztika órán nagyon hasznos tud lenni, ha van tapasztalatod a felmérések terén.
    - Ne haragudj Mindy, de nekem ehhez még korán van. - sóhajtottam és elléptem mellőle. Beslisszoltam a főbejáraton és a szekrényem felé vettem az irányt. Tekintetemmel Mouset kerestem, ő mindig inkább elbújik valahol, amolyan csendes típus, de még mielőtt megtalálhattam volna, egy magas mellkasba ütköztem, ennek köszönhetően pedig közelebbről megismerkedhettem az iskola márványpadlózatával.
   - Bassza meg, ne haragudj! Jól vagy? - hajolt fölém egy srác. Azt hiszem ő az, aki bejelölt facebookon.
   - Semmi baj, én sem figyeltem. - mosolyogtam fel rá és elfogadtam felém nyújtott kezét, majd miután felsegített leporoltam magam. Na nem mintha annyi mindent porolhattam volna magamról, mert ez a járólap olyan tiszta, hogy enni lehetne róla. De ha már eltanyálok, akkor annak adjuk meg a módját, nem?
   - Jól vagy?
   - Igen. Köszönöm. Nicholas, ugye? - mosolyogtam mindentudóan.
   - Aha. - vágta zsebre a kezeit. -  Hogy találtad ki?
   - A madarak csicseregték. Egyébként bejelöltél facen. Tudod én vagyok az új lány.
   - Jaa, így már vágom. Akkor Layla, ugye?
   - Pontosan. - mosolyogtam fel a meglehetősen magas srácra. Így jobban megnézve egész helyes. De olyan szomorúak a szemei.
   - Nos, akkor örültem a szerencsének és bocs, hogy fellöktelek. - intett, majd eltűnt a folyosón tolongó diákok közt.

   Az első két órám alatt sem találtam meg Mouset és bevallom, kicsit kezdtem megijedni. Hova tűnhetett? Épp a harmadik órámra készültem, amikor a szekrényemtől elfordulva 3 tengerkék szempárral találtam szemben magam.

   - Szóval..Layla. - kezdte a platinaszőke lány. - Csak hogy tudd, ez az én iskolám. És nem szeretnék semmilyen fennakadást, azért, mert te idejöttél.
   - Úgyhogy viselkedj rendesen! - lépett távolabb a jobbján álló lány.
Nem válaszoltam nekik semmit, nem akarok már az első héten balhét.
   - Szeretnétek még valamit mondani? Mert elfogok késni. - húztam félre a számat.
   - Mit képzelsz, hogy beszélsz te velem? És még pofákat is vágsz? Most magyaráztam el, hogy mi a szitu, nem fog az agyad, vagy mi van?! Na majd..
   - Lila! Van valami probléma? - A lány, akit ezek szerint Lilának hívnak, nem is válaszolt, csak hátat fordított és eszméletlen magas tűsarkújában eltipegett. - Minden oké? - mosolygott rám.
   - Igen, köszönöm..
   - Ella. - segített ki.
   - Ella. Én Layla vagyok.
   - Tudom, az osztályomba fogsz járni, és nem mellesleg elkéstél.
   - Ne már, tényleg? - képedtem el.
   - Aha, azért jöttem. Vagyis az ofő küldött. Gyere, menjünk.
   - Ki volt ez a lány?
   - Ő Lila, az iskola üdvöskéje. Az apja cége támogatja az iskolát, úgyhogy itt kábé neki mindent szabad.
   - Áhh értem. És ezt tőle mindenki eltűri?
   - Hát, a legtöbben igen, de például  a fiúkat nem köti le  a dolog, de még egy hét, és úgy is belerázódsz. Na, itt vagyunk. a 124. terem. Az ofőnkkel, Mr. Spice, gondolom már találkoztál vele.
   - Igen, amikor beiratkoztam. Fura alak.
   - Ja, kicsit szétszórt. De amúgy nagyon rendes. Majd tapasztalod.


Az harmadik óra is nagyon hamar eltelt. Ellának igaza volt, az ofőnk tényleg nagyon szétszórt ember. De egyébként rendes volt velem, és nagyon laza. Az előző sulimban bezzeg nem voltak ilyenek a tanárok. Alig vártam, hogy leteljen a nap és vége legyen az óráimnak. Szerencsémre Ella egész nap kísérgetett és így nem kellett attól félnem, hogy elveszek, ebben a hatalmas, kastélyszerű, 300 teremmel ellátott iskolában. Vajon minek ekkora suli? Egész Anglia idejár?


   - Pszt, Layla. - hallottam egy vékonyka hangot a hátam mögül.
   - Mouse? Te hol jártál egész nap? - néztem a nálam kissé alacsonyabb, barna hajú szemüveges lányra.
   - Csak próbáltam kerülni a tömeget. Van még órád?
   - Nincs, lassan indulok haza.
   - Jó, én is megyek.
   - Akkor hajrá. - mosolyogtam rá, és határozott léptekkel indultam kifelé. - Egyébként hogy telt a napod?
   - Hát, egész jól, sikerült észrevétlennek maradnom, egész nap. - csillogott a szeme. Nem szóltam rá semmit, csak rámosolyogtam miközben kifordultam az utcára, és egy ismerős mellkasba ütköztem. Már megint? Ne már..
   - Neked meg mi bajod?! - nézett rám szúrós szemekkel Nicholas.
   - Nekem? - lepődtem meg. - Te löktél fel ma már másodszorra, de nem gáz.
   - Te gyp-s vagy esküszöm. - nézett le rám, majd hátat fordított.
   - Már megbocsáss, de mi a fenét képzelsz te magadról? - tápászkodtam fel a földről. - Milyen jogon beszélsz te így velem? Ismersz? Nem hiszem! Hát álljon már meg a menet! - a szavak csak úgy özönlöttek belőlem, miközben a dzsekije után kaptam, hogy visszafordítsam magam felé.
   - Ezt még egyszer meg ne próbáld! - nézett le a kezemre, majd elkapta a csuklómat és felhúzta a kezemet a fejem fölé.
    - Most meg fogja ütni?
    - Nem normális ez a csaj..
    - Most majd megtanulja a leckét.
    - Nem kéne leállítani őket?

 Ilyen és ehhez hasonló mondatok szűrődtek ki a tömegből, amely körülölelt minket. Mindenki pásztázó szemekkel nézte, hogy mi fog történni. Bevallom, kicsit én is megijedtem. Most erre a pillanatnyi szünetre annyira elszállt belőlem az adrenalin, hogy most jöttem rá mit is tettem. Remegni kezdtem a dühtől és a feszítő érzéstől, amit Nicholas szorítása okozott a csuklóm körül. Ennek tuti nyoma marad.

    - Mint mondtam, gyp-s vagy. - húzta gúnyos vigyorra a száját, majd elengedte a kezemet, beszállt az út mellett parkoló éjfekete Lexus RX-be és elhajtott. 

Még sokáig néztem után, majd összeszedtem magam és hazaindultam. Vajon miért változott meg ilyen hirtelen? Reggel még olyan aranyos volt, most meg..egyáltalán mit jelent az, hogy gyp-s?
   - Azt, hogy fogyatékos vagy. - válaszolt Díva.
   - Ez gyökér! Én vagyok a fogyatékos?! Ő viselkedett úgy, mint egy pszihopata. Istenem, hova kerültem! - csaptam be magam mögött az ajtót.
   - Layla kisasszony, miért beszél magában? - szaladt ki a házvezetőasszonyunk a hallba.
   - Nem magamban beszéltem, hanem az egyik barátnőmhöz. - válaszoltam és felmentem a szobámba. - Nem bírom, amikor ilyen fejet vág ez a vénasszony. - utaltam a házvezetőnőnk arckifejezésére.
   - Ne törődj vele. - huppant le az ágyamra Díva és ledobta a cipőit. - Lerohadtak a lábaim ebben a tipegőben. - nézegette lábfejét.
   - Hát nem csodálom. - mondtam miközben bekapcsoltam a laptopomat.
   - Szerintem én lelépek. Majd holnap jövök.
   - Jól van, szia. - intettem neki.
   - Puszika. - nyávogta, majd távozott.

Semmihez nem volt kedvem. Még mindig Nicholason agyaltam. Most olyan mások voltak a szemei. Reggel szomorú tekintete volt, most meg tüzes, szinte rá sem ismertem. És az a gúnyos vigyor az arcán. Mire volt ez jó neki? Talán mégsem bír? Megharagudott, amiért egy nap alatt kétszer is nekiütköztem. De ezt akkor sem így kellett volna elintéznie.

Csuklómra pillantottam, amin tisztán kirajzolódtak Nicholas ujjainak nyomai. Mekkora erő van ebben a srácban. Hihetetlen. Pedig nem is látszik rajta. Kezdenem kell ezzel valamit. Elmélkedésemből kopogás zökkentett ki.
   - Layla? Kicsim, bemehetek?
   - Gyere apa. - szóltam ki és lecsuktam a laptopot, közben lehúztam a csuklómra a pulcsim ujját.
   - Hogy telt a napod az iskolában?
   - Egész jól. - hazudtam. Nem kell tudnia, hogy már az első héten kétszer is balhéba keveredtem.
   - Biztos? - nézett rám bizonytalanul. - Olyan furán viselkedsz. Reggel átverted Carlt és most Ann is azt mondta, hogy magadban beszéltél, amikor hazajöttél.. Minden rendben?
   - Persze apa, de mondtam Ann asszonynak is, hogy egy barátnőmhöz beszéltem, aki hazakísért.
   - De miért nem kocsival jöttél?
   - Apa. Két sarokra lakok a sulitól és be tudok gyalogolni. Nem kell aggódnod értem. - fordítottam félre a fejemet.
   - Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
   - Igen, tudom. - mosolyogtam fel rá.
   - Akkor jó. - kócolta össze a hajamat. - Aludj szívem. - mosolygott ő is, majd kiment.

Az az igazság, hogy büszke vagyok az apukámra. 37 évesen is nagyon  sármos, és 25-nél nem néz ki többnek. Ráadásul nagyon jól szót értünk egymással. Azt hiszem ezzel nem mindenki dicsekedhet..

   Reggel döbbenten ébredtem arra a tudatra, hogy elaludtam. Idegesen kapkodtam össze a dolgaimat és köszönés nélkül vágtáztam ki a bejárati ajtón. Ezt buktad Layla, akkor sem érnél be, ha gyorsabb lennél a fénynél. Hihetetlen gyorsasággal fordultam be az iskola kapun, és még épp elkaptam egy srácot, aki a liftbe szállt be.
   - Isten vagy. - mondtam neki lihegve, miután bezárult mögöttem az ajtó. - Szép lett volna, ha két utcányi rohanás után még fel kell lépcsőznöm az ötödikre. - mosolyogtam fel rá, amit azonnal meg is bántam, mivel Nicholassal találtam szembe magam.
   - Nem tesz semmit. - nézett rám kedvesen.
   - Visszavonom, inkább lépcsőztem volna.
   - Mi? - pillantott rám kérdő tekintettel.
   - Semmi. - böktem ki és a kijelzőre sandítottam, amikor hirtelen fülsüketítő nyikkanás tört fel valahonnan, majd teljesen sötét lett. - Most mi van?
   - Az, hogy a lábamon állsz.
   - Bocs. - léptem félre. - vagyis, nem bocs, megérdemled a tegnapiért.
   - Ne hisztizz már, inkább csináljunk valamit!
   - Mi az, hogy ne hisztizz, nem hisztizek.
   - Hisztikirálynő.
   - Fejezd be. - dobbantottam a lábammal, mire a lift ugrott egyet lefelé.
   - Normális vagy? Meg akarsz halni? - emelte fel a hangját Nicholas.
   - Nem. - szeppentem meg.
   - Akkor ülj le a seggedre és maradj nyugton. - utasított és a lift gombjait kezdte nyomkodni.
  
   - Iskolatitkárság. Kérem tartsa lenyomva a gombot és úgy beszéljen.
   - Hallo. Elromlott a lift és itt ücsörgünk a 3. és a 4. emelet között, csináljanak már valamit kérem.
   - Egy pillanat, szólunk az illetékeseknek.
Pár perc múlva recsegést hallottunk, majd bejelentkezett az iskolatitkárság.
   - Itt vannak még?
   - Maga szerint hova mentünk volna?!
   - Fiatalember nyugodjon meg. Beszéltünk a karbantartókkal, sajnos csak 2 óra múlva tudnak kijönni, mert most az ország másik felén vannak. Kérem önöket, addig maradjanak nyugodtan és lehetőleg ne tegyenek hirtelen mozdulatokat.

   - Remek. - csattantam fel.
   - Hát, úgy tűnik itt maradunk egy ideig. - sóhajtott Nicholas és a lift fala mentén csúszva leült mellém.

Egy ideig? Legalább 11-ig  itt fogunk kuksolni. Két hosszú és kínos órán keresztül. Azt hiszem ez egy nagyon hosszú nap lesz..

Prológus

   Sötét sikátorban sétálva egy üres energiaitalos dobozt rugdalok.
5 perce ittam meg. 10 perce vagyok itt, és 15 perce utálom az életemet. A saját anyám utál, mert nem vagyok jó semmire. Ez tök gáz. Vajon másnak is vágnak ilyeneket a fejéhez, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
A hátam mögé nézek, mert zajt hallok, de nincs ott senki. Már megint hülye vagy. Megszaporázom a lépteimet. Idegesen fordulok körbe és megpróbálom felidézni, hogy merről jöttem. Elindulok arra, ahonnan utcai lámpák fényét sejtem. Megint zajt hallok. Sosem voltam hisztis, de azt hiszem most bepánikoltam.
Már majdnem láttam az árnyékomat, amikor két hideg kezet éreztem a derekamon.
   - Mit csinál ilyenkor a kisasszony egyedül?
   - Semmi különöset. - próbáltam lerázni a kezeit magamról, de nem sikerült. és amikor alkoholszag csapta meg az orrom teljesen kétségbe estem. - Eresszen el!
   - Ugyan, ne siess. - mondta, és kezei a melleimre kúsztak.
Segítségért kiáltottam, de senki nem válaszolt. Érdes ujjak vándoroltak a pólóm alá, engem pedig a sírás kerülgetett. A sikolyom visszhangzott a sötétben, de még egy átkozott kutya sem volt hajlandó visszaugatni.
A stressz egyre magasabb szintet ütött meg bennem.Csak nem hagyom, hogy ez az állat megerőszakoljon!
   - Menj a pokolba! - sikítottam, és olyan lendülettel szakadtam ki a kezei közül, hogy alig hittem el, majd fordultamban még löktem rajta egyet, amitől a támadóm háttal egy szemetes konténer sarkának csapódott. Percekig nem jutok szóhoz, csak állok a mozdulatlan test felett. Most meghalt? Másodikban tanultam, hogy az eszméletlen embernek rá kell fújni a szemhéjára. Közelebb léptem, és megtettem...

   Verejtékben úszva ültem fel az ágyamban. A szemben lévő ajtóról Joe Jonas mosolygott rám, amikor felkapcsoltam a villanyt. A naplemente színű falak melegséggel töltöttek el, és kezdtem megnyugodni.
Hiába nincs itthon sokszor apám, sokkal jobban érzem magam itt, mint anno anyámnál. Csak ez a rémálom rondít bele mindig az életembe, azt hiszem ennek sosem lesz vége.
   Lementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Apámon kívül soha, senkinek nem beszéltem még erről, amúgy is meg van tiltva. Még a legjobb barátnőm, Jenny sem tudja, hogy nem meghaltam, csak le kellett lépnem. De még anyám sem.

Lassan visszacsoszogtam a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. A szokásos lapokat nyitottam meg, Facebook, Twitter, Youtube. Néha, ilyenkor ha felébredek, belépek a régi face profilomra és megnézem mi a helyzet a barátaimmal. Vagyis a volt barátaimmal. Ugyanis az eset óta nem tarthatom velük a kapcsolatot. A szó szoros értelmében új életet kellett kezdenem. Új hajszín, új stílus, új ruhák, új ország, új város, új név, új barátok. És ezt mind magamnak köszönhetem. Úgy kerültem bele a köztudatba, mint egy szegény lány, akit megöltek, a holttestét eltüntették. Láttam a tv-ben anyámat és a barátaimat, amint arról nyilatkoztak, hogy remélik, ez csak egy félreértés, és pár nap múlva hazamegyek. Nem így lett. Apám Angliába hozott, ahol profikra bízva hamar átalakítottak. Szőke hajam fekete lett, a megszokott farmer- póló kombó helyett divatos ruhákat, stylistok által alaposan átválogatott cuccokat kaptam.
Az iskolában elmondtam a betanult kis szövegemet, miszerint egy jól menő vállalat vezetőjének a lánya vagyok, és elegem lett a magántanulásból. Ezen a kifejezésen mindenki jót nevetett és le volt a gond az új lányról.

   Nem is hiányzom a barátaimnak. Meggyászoltak és tovább élnek. Megmosolyogtam, amikor látom Jenny kapcsolatcímkéjét. Összejött Markkal. És meghökkent, amikor az exem idővonalán egy közös képet látok rólunk. Hiányzom neki. Tegnap töltötte fel.
Kijelentkezem, nehogy észrevegyenek, és belépek az új profilomba. 3 új ismerősnek jelölés. Fiúk az új suliból. Kettő az osztálytársam, a harmadikat csak a folyosón láttam. Nicholas James. Egész helyes srác. Visszaigazoltam nekik, majd kikapcsoltam a laptopot. Visszafeküdtem, és a telefonomon elindítottam Mr. Probz Waves című dalát. A plafont bámulva azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik a régi életem. Na nem mintha apa nem adna meg mindent, sőt, több mindenem is van, mint volt, de akkor is. A mindennapos viták után anyámmal, szokatlan ez a csend, ami itt van. Jó értelemben szokatlan. Meg a barátaim is hiányoznak. De köszönjek mindent magamnak. Tudom, hogy apám is így gondolja, csak nem mondja. Mostmár örülök, hogy annak idején turkáltam anyám cuccai között, és megtaláltam apám telefonszámát. Bár őszintén szólva nem hittem, hogy 10 év után ez a szám még élhet, de úgy látszik a szerencse mellettem volt.

   Vajon van valaki, rajtam kívül, akire az új életet kezdek kijelentés ilyen valósághű? Vagy csak én vagyok az az egyetlen szerencsés, avagy szerencsétlen lány, akinek ezen tényleg át kellett esnie? És ez az egész véget ért azzal, hogy elköltöztem és máshogy nézek ki? Remélem igen. Mert többet már nem tudnék elviselni, ez így túl sok volt egyszerre. De ha jobban meggondolom, nem bántam meg semmit. Nem mondom, hogy boldog vagyok attól, amit tettem, de örülök, hogy most nem egy összetört lelki beteg, depressziós alkoholista vagyok. Mert a híradóban mindig ez van. Még a csapból is ez folyik. Valakit megerőszakolnak, és már is róla szól minden. Értem én persze, nehéz feldolgozni, de azért mert valakivel ez történik, nem kell sztárolni. Inkább lett volna olyan tökös mint én.
   - Gyilkoljon? Gratulálok.. - szólalt meg egy hang a fejemben.
   - Igazán vicces vagy, de nem erre gondoltam.
De hiába magyarázkodtam, választ már nem kaptam. talán jobb is. Nem akarok senkivel összeveszni egy ilyen butaság miatt. Az én életem, én tettem tönkre. És én is fogom helyrehozni, már ha egy ilyen elcseszett életet, mint az enyém rendbe lehet tenni. De a remény hal meg utoljára, ugyebár.
   - Mert ő a gyilkos. - kuncogott mouse, mire nekem is nevetnem kellett.
Nagy elme volt, aki ezt kitalálta, de igaza volt. Te is előbb halsz meg, mint a remény, mert még életed utolsó pillanataiban is reménykedsz.
   - Tapsot neki! - szólalt meg mindy.
   - Megérdemlem. - mosolyogtam magamban. Most igazán bölcsnek érzem magam.
   - Az is vagy! - szólt díva.
   - Csak senki nem tudja. - mondta mindy.
Nem válaszoltam egyiküknek sem, hisz úgy is csak veszekedés lenne belőle. Ahhoz meg semmi kedvem. Egyébként is, amilyen kis csendesek voltak, most mindegyiknek akkora szája van, hogy az hihetetlen.
  
    Szóval igen, most itt tartok. Nem tudom, hogy azon az éjszakán helyesen cselekedtem-e. Apám szerint igen, de anyám tuti nem ezt mondaná. Talán apa is tudja ezt, és ezért nem engedi, hogy beszéljek vele. Kicsit hiányzik. A régimódisága, meg minden. Bár most sokkal többen megnéznek, meg utánam fordulnak, és bevallom kicsit jól esik, de elgondolkodtat, hogy esetleg odahaza gáz volt az öltözködési stílusom?  Noha sokáig tartott megszokni ezt a sok újdonságot, ma már meg sem lepődöm, amikor a tükörből nem szőke tincseim köszönnek vissza. Talán jobb is így. De mégis mit tettem, hogy ezt érdemlem? Hogy 19 éves létemre bujkálnom kell? Igen, mert olyat tettem, amit mindig is bánni fogok, de soha nem tehetem jóvá. És meg is marad a nyoma, örökre. Egy olyan titkot hordozok magammal, amit senki nem tudhat meg, és senki nem is értené, ha tudná. De vajon meddig kell ezt a terhet magammal cipelnem? Életem végéig? Vagy talán még tovább is? Bárcsak egy csapásra elfelejthetnék mindent. A jót is és a rosszat is. Nos igen, eljutottam arra a pontra, hogy tényleg mindent el akarok felejteni. Akkor aztán lenne új élet. Nesze neked ostoba liba, nem tudsz a seggeden megülni, viseld a következményeit. Azt hiszem ez a bélyeg örökre megmarad rajtam. Hát igen..megérdemlem.

Layla Hamilton vagyok, 19 éves, és embert öltem.

01. Próba

text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text text