I. rész

   "Tudtátok, hogy az ember mindig érez valamit? Még akkor is, amikor úgy gondolja, hogy nem?˝

 

    Egy hete járok a Lincolnshire középsuliba és hát nem olyan, mint az enyém volt. Sőt, egyenesen az ellentéte. Bár, itt sokkal közvetlenebbek az emberek, mint otthon voltak. Otthon? Most itt vagyok otthon.

   Magamra kaptam a karamell színű ballonkabátomat és elindultam az iskolába. Nem igazán vagyok hozzászokva még ehhez a londoni időjáráshoz. Apa ragaszkodott ahhoz, hogy Carl, a sofőrje vigyen iskolába, de én az istenért sem voltam hajlandó beülni a kocsiba így elküldtem vele az egyik konyhás nénit. Szegény Carl, észre sem vette, hogy nem én ültem be a kocsiba. Biztos kiakad, ha észre veszi.


  - Gonosz vagy Layla. - kuncogott Díva.
   - Hát biztos, hogy nem fogok kocsikázni, mikor itt van két sarokra az iskola. Te figyu, szerinted miért bámulnak az emberek? - fordultam Díva felé, aki a jobb oldalamon tipegett csodás magassarkújában és elegánsan csinos szaténkabátjában, ami remekül kiemelte tökéletes alakját. Egyszer én is szeretnék ilyen szép lenni.
   - Mert jól nézünk ki. - villantottam rám meseszép mosolyát.
   - Max te. - hajtottam le a fejem.
   - Ugyan, megint ostoba vagy. Igenis jól nézel ki, csak nincs önbizalmad. Fel a fejjel. - mosolygott rám magabiztosan, amitől egy kicsit nekem is jobb kedvem lett.
   - Lehet mégsem ezt a tornacsukát kellett volna felvennem. - pillantottam le kopott Conversemre.
   - Késő bánat kis szívem, én szóltam. - húzogatta gúnyosan a száját Díva.
   - Jól van na, majd holnap felveszem azt a csizmát, amit ma ajánlottál.


  Látszólag Díva jót mulatott azon, hogy megint beismertem, igaza volt. Nem is értem, hogy lehet nekem egy ilyen remek divatérzékkel megáldott barátnőm. Az iskola kapujában megálltam egy pillanatra és végigfuttattam tekintetemet a hatalmas udvaron. Az egész főépület olyan volt, mint egy hatalmas kastély. Az udvarban mindenhol virágosládák voltak, bár virágaikat a tegnap esti eső egy kicsit megtépázta. A kerítés mellett végig hatalmas nyírfák sorakoztak, árnyékot tartva a néha előbukkanó nap tűző sugarai elől. Mindenhol diákok. Kisebb klikkekbe tömörülve beszélték meg az előző esti történéseket, voltak akik dohányoztak, míg mások álmosan kortyolgatták a kávéjukat.

  
    - Megfigyelted, hogy általában azok isszák suliban a kávéjukat, akik otthon nem tudnak időben felkelni?
   - Áh, szia Mindy. Neked is jó reggelt. - fordultam a barna hajú szemüveges lány felé, aki karjaiban szorongatta az első óra könyveit. - Egyébként nem, nem teszek hasonló megfigyeléseket az iskolába járó diákokról.
    - Pedig statisztika órán nagyon hasznos tud lenni, ha van tapasztalatod a felmérések terén.
    - Ne haragudj Mindy, de nekem ehhez még korán van. - sóhajtottam és elléptem mellőle. Beslisszoltam a főbejáraton és a szekrényem felé vettem az irányt. Tekintetemmel Mouset kerestem, ő mindig inkább elbújik valahol, amolyan csendes típus, de még mielőtt megtalálhattam volna, egy magas mellkasba ütköztem, ennek köszönhetően pedig közelebbről megismerkedhettem az iskola márványpadlózatával.
   - Bassza meg, ne haragudj! Jól vagy? - hajolt fölém egy srác. Azt hiszem ő az, aki bejelölt facebookon.
   - Semmi baj, én sem figyeltem. - mosolyogtam fel rá és elfogadtam felém nyújtott kezét, majd miután felsegített leporoltam magam. Na nem mintha annyi mindent porolhattam volna magamról, mert ez a járólap olyan tiszta, hogy enni lehetne róla. De ha már eltanyálok, akkor annak adjuk meg a módját, nem?
   - Jól vagy?
   - Igen. Köszönöm. Nicholas, ugye? - mosolyogtam mindentudóan.
   - Aha. - vágta zsebre a kezeit. -  Hogy találtad ki?
   - A madarak csicseregték. Egyébként bejelöltél facen. Tudod én vagyok az új lány.
   - Jaa, így már vágom. Akkor Layla, ugye?
   - Pontosan. - mosolyogtam fel a meglehetősen magas srácra. Így jobban megnézve egész helyes. De olyan szomorúak a szemei.
   - Nos, akkor örültem a szerencsének és bocs, hogy fellöktelek. - intett, majd eltűnt a folyosón tolongó diákok közt.

   Az első két órám alatt sem találtam meg Mouset és bevallom, kicsit kezdtem megijedni. Hova tűnhetett? Épp a harmadik órámra készültem, amikor a szekrényemtől elfordulva 3 tengerkék szempárral találtam szemben magam.

   - Szóval..Layla. - kezdte a platinaszőke lány. - Csak hogy tudd, ez az én iskolám. És nem szeretnék semmilyen fennakadást, azért, mert te idejöttél.
   - Úgyhogy viselkedj rendesen! - lépett távolabb a jobbján álló lány.
Nem válaszoltam nekik semmit, nem akarok már az első héten balhét.
   - Szeretnétek még valamit mondani? Mert elfogok késni. - húztam félre a számat.
   - Mit képzelsz, hogy beszélsz te velem? És még pofákat is vágsz? Most magyaráztam el, hogy mi a szitu, nem fog az agyad, vagy mi van?! Na majd..
   - Lila! Van valami probléma? - A lány, akit ezek szerint Lilának hívnak, nem is válaszolt, csak hátat fordított és eszméletlen magas tűsarkújában eltipegett. - Minden oké? - mosolygott rám.
   - Igen, köszönöm..
   - Ella. - segített ki.
   - Ella. Én Layla vagyok.
   - Tudom, az osztályomba fogsz járni, és nem mellesleg elkéstél.
   - Ne már, tényleg? - képedtem el.
   - Aha, azért jöttem. Vagyis az ofő küldött. Gyere, menjünk.
   - Ki volt ez a lány?
   - Ő Lila, az iskola üdvöskéje. Az apja cége támogatja az iskolát, úgyhogy itt kábé neki mindent szabad.
   - Áhh értem. És ezt tőle mindenki eltűri?
   - Hát, a legtöbben igen, de például  a fiúkat nem köti le  a dolog, de még egy hét, és úgy is belerázódsz. Na, itt vagyunk. a 124. terem. Az ofőnkkel, Mr. Spice, gondolom már találkoztál vele.
   - Igen, amikor beiratkoztam. Fura alak.
   - Ja, kicsit szétszórt. De amúgy nagyon rendes. Majd tapasztalod.


Az harmadik óra is nagyon hamar eltelt. Ellának igaza volt, az ofőnk tényleg nagyon szétszórt ember. De egyébként rendes volt velem, és nagyon laza. Az előző sulimban bezzeg nem voltak ilyenek a tanárok. Alig vártam, hogy leteljen a nap és vége legyen az óráimnak. Szerencsémre Ella egész nap kísérgetett és így nem kellett attól félnem, hogy elveszek, ebben a hatalmas, kastélyszerű, 300 teremmel ellátott iskolában. Vajon minek ekkora suli? Egész Anglia idejár?


   - Pszt, Layla. - hallottam egy vékonyka hangot a hátam mögül.
   - Mouse? Te hol jártál egész nap? - néztem a nálam kissé alacsonyabb, barna hajú szemüveges lányra.
   - Csak próbáltam kerülni a tömeget. Van még órád?
   - Nincs, lassan indulok haza.
   - Jó, én is megyek.
   - Akkor hajrá. - mosolyogtam rá, és határozott léptekkel indultam kifelé. - Egyébként hogy telt a napod?
   - Hát, egész jól, sikerült észrevétlennek maradnom, egész nap. - csillogott a szeme. Nem szóltam rá semmit, csak rámosolyogtam miközben kifordultam az utcára, és egy ismerős mellkasba ütköztem. Már megint? Ne már..
   - Neked meg mi bajod?! - nézett rám szúrós szemekkel Nicholas.
   - Nekem? - lepődtem meg. - Te löktél fel ma már másodszorra, de nem gáz.
   - Te gyp-s vagy esküszöm. - nézett le rám, majd hátat fordított.
   - Már megbocsáss, de mi a fenét képzelsz te magadról? - tápászkodtam fel a földről. - Milyen jogon beszélsz te így velem? Ismersz? Nem hiszem! Hát álljon már meg a menet! - a szavak csak úgy özönlöttek belőlem, miközben a dzsekije után kaptam, hogy visszafordítsam magam felé.
   - Ezt még egyszer meg ne próbáld! - nézett le a kezemre, majd elkapta a csuklómat és felhúzta a kezemet a fejem fölé.
    - Most meg fogja ütni?
    - Nem normális ez a csaj..
    - Most majd megtanulja a leckét.
    - Nem kéne leállítani őket?

 Ilyen és ehhez hasonló mondatok szűrődtek ki a tömegből, amely körülölelt minket. Mindenki pásztázó szemekkel nézte, hogy mi fog történni. Bevallom, kicsit én is megijedtem. Most erre a pillanatnyi szünetre annyira elszállt belőlem az adrenalin, hogy most jöttem rá mit is tettem. Remegni kezdtem a dühtől és a feszítő érzéstől, amit Nicholas szorítása okozott a csuklóm körül. Ennek tuti nyoma marad.

    - Mint mondtam, gyp-s vagy. - húzta gúnyos vigyorra a száját, majd elengedte a kezemet, beszállt az út mellett parkoló éjfekete Lexus RX-be és elhajtott. 

Még sokáig néztem után, majd összeszedtem magam és hazaindultam. Vajon miért változott meg ilyen hirtelen? Reggel még olyan aranyos volt, most meg..egyáltalán mit jelent az, hogy gyp-s?
   - Azt, hogy fogyatékos vagy. - válaszolt Díva.
   - Ez gyökér! Én vagyok a fogyatékos?! Ő viselkedett úgy, mint egy pszihopata. Istenem, hova kerültem! - csaptam be magam mögött az ajtót.
   - Layla kisasszony, miért beszél magában? - szaladt ki a házvezetőasszonyunk a hallba.
   - Nem magamban beszéltem, hanem az egyik barátnőmhöz. - válaszoltam és felmentem a szobámba. - Nem bírom, amikor ilyen fejet vág ez a vénasszony. - utaltam a házvezetőnőnk arckifejezésére.
   - Ne törődj vele. - huppant le az ágyamra Díva és ledobta a cipőit. - Lerohadtak a lábaim ebben a tipegőben. - nézegette lábfejét.
   - Hát nem csodálom. - mondtam miközben bekapcsoltam a laptopomat.
   - Szerintem én lelépek. Majd holnap jövök.
   - Jól van, szia. - intettem neki.
   - Puszika. - nyávogta, majd távozott.

Semmihez nem volt kedvem. Még mindig Nicholason agyaltam. Most olyan mások voltak a szemei. Reggel szomorú tekintete volt, most meg tüzes, szinte rá sem ismertem. És az a gúnyos vigyor az arcán. Mire volt ez jó neki? Talán mégsem bír? Megharagudott, amiért egy nap alatt kétszer is nekiütköztem. De ezt akkor sem így kellett volna elintéznie.

Csuklómra pillantottam, amin tisztán kirajzolódtak Nicholas ujjainak nyomai. Mekkora erő van ebben a srácban. Hihetetlen. Pedig nem is látszik rajta. Kezdenem kell ezzel valamit. Elmélkedésemből kopogás zökkentett ki.
   - Layla? Kicsim, bemehetek?
   - Gyere apa. - szóltam ki és lecsuktam a laptopot, közben lehúztam a csuklómra a pulcsim ujját.
   - Hogy telt a napod az iskolában?
   - Egész jól. - hazudtam. Nem kell tudnia, hogy már az első héten kétszer is balhéba keveredtem.
   - Biztos? - nézett rám bizonytalanul. - Olyan furán viselkedsz. Reggel átverted Carlt és most Ann is azt mondta, hogy magadban beszéltél, amikor hazajöttél.. Minden rendben?
   - Persze apa, de mondtam Ann asszonynak is, hogy egy barátnőmhöz beszéltem, aki hazakísért.
   - De miért nem kocsival jöttél?
   - Apa. Két sarokra lakok a sulitól és be tudok gyalogolni. Nem kell aggódnod értem. - fordítottam félre a fejemet.
   - Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
   - Igen, tudom. - mosolyogtam fel rá.
   - Akkor jó. - kócolta össze a hajamat. - Aludj szívem. - mosolygott ő is, majd kiment.

Az az igazság, hogy büszke vagyok az apukámra. 37 évesen is nagyon  sármos, és 25-nél nem néz ki többnek. Ráadásul nagyon jól szót értünk egymással. Azt hiszem ezzel nem mindenki dicsekedhet..

   Reggel döbbenten ébredtem arra a tudatra, hogy elaludtam. Idegesen kapkodtam össze a dolgaimat és köszönés nélkül vágtáztam ki a bejárati ajtón. Ezt buktad Layla, akkor sem érnél be, ha gyorsabb lennél a fénynél. Hihetetlen gyorsasággal fordultam be az iskola kapun, és még épp elkaptam egy srácot, aki a liftbe szállt be.
   - Isten vagy. - mondtam neki lihegve, miután bezárult mögöttem az ajtó. - Szép lett volna, ha két utcányi rohanás után még fel kell lépcsőznöm az ötödikre. - mosolyogtam fel rá, amit azonnal meg is bántam, mivel Nicholassal találtam szembe magam.
   - Nem tesz semmit. - nézett rám kedvesen.
   - Visszavonom, inkább lépcsőztem volna.
   - Mi? - pillantott rám kérdő tekintettel.
   - Semmi. - böktem ki és a kijelzőre sandítottam, amikor hirtelen fülsüketítő nyikkanás tört fel valahonnan, majd teljesen sötét lett. - Most mi van?
   - Az, hogy a lábamon állsz.
   - Bocs. - léptem félre. - vagyis, nem bocs, megérdemled a tegnapiért.
   - Ne hisztizz már, inkább csináljunk valamit!
   - Mi az, hogy ne hisztizz, nem hisztizek.
   - Hisztikirálynő.
   - Fejezd be. - dobbantottam a lábammal, mire a lift ugrott egyet lefelé.
   - Normális vagy? Meg akarsz halni? - emelte fel a hangját Nicholas.
   - Nem. - szeppentem meg.
   - Akkor ülj le a seggedre és maradj nyugton. - utasított és a lift gombjait kezdte nyomkodni.
  
   - Iskolatitkárság. Kérem tartsa lenyomva a gombot és úgy beszéljen.
   - Hallo. Elromlott a lift és itt ücsörgünk a 3. és a 4. emelet között, csináljanak már valamit kérem.
   - Egy pillanat, szólunk az illetékeseknek.
Pár perc múlva recsegést hallottunk, majd bejelentkezett az iskolatitkárság.
   - Itt vannak még?
   - Maga szerint hova mentünk volna?!
   - Fiatalember nyugodjon meg. Beszéltünk a karbantartókkal, sajnos csak 2 óra múlva tudnak kijönni, mert most az ország másik felén vannak. Kérem önöket, addig maradjanak nyugodtan és lehetőleg ne tegyenek hirtelen mozdulatokat.

   - Remek. - csattantam fel.
   - Hát, úgy tűnik itt maradunk egy ideig. - sóhajtott Nicholas és a lift fala mentén csúszva leült mellém.

Egy ideig? Legalább 11-ig  itt fogunk kuksolni. Két hosszú és kínos órán keresztül. Azt hiszem ez egy nagyon hosszú nap lesz..