5 perce ittam meg. 10 perce vagyok itt, és 15 perce utálom az életemet. A saját anyám utál, mert nem vagyok jó semmire. Ez tök gáz. Vajon másnak is vágnak ilyeneket a fejéhez, vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
A hátam mögé nézek, mert zajt hallok, de nincs ott senki. Már megint hülye vagy. Megszaporázom a lépteimet. Idegesen fordulok körbe és megpróbálom felidézni, hogy merről jöttem. Elindulok arra, ahonnan utcai lámpák fényét sejtem. Megint zajt hallok. Sosem voltam hisztis, de azt hiszem most bepánikoltam.
Már majdnem láttam az árnyékomat, amikor két hideg kezet éreztem a derekamon.
- Mit csinál ilyenkor a kisasszony egyedül?
- Semmi különöset. - próbáltam lerázni a kezeit magamról, de nem sikerült. és amikor alkoholszag csapta meg az orrom teljesen kétségbe estem. - Eresszen el!
- Ugyan, ne siess. - mondta, és kezei a melleimre kúsztak.
Segítségért kiáltottam, de senki nem válaszolt. Érdes ujjak vándoroltak a pólóm alá, engem pedig a sírás kerülgetett. A sikolyom visszhangzott a sötétben, de még egy átkozott kutya sem volt hajlandó visszaugatni.
A stressz egyre magasabb szintet ütött meg bennem.Csak nem hagyom, hogy ez az állat megerőszakoljon!
- Menj a pokolba! - sikítottam, és olyan lendülettel szakadtam ki a kezei közül, hogy alig hittem el, majd fordultamban még löktem rajta egyet, amitől a támadóm háttal egy szemetes konténer sarkának csapódott. Percekig nem jutok szóhoz, csak állok a mozdulatlan test felett. Most meghalt? Másodikban tanultam, hogy az eszméletlen embernek rá kell fújni a szemhéjára. Közelebb léptem, és megtettem...
Verejtékben úszva ültem fel az ágyamban. A szemben lévő ajtóról Joe Jonas mosolygott rám, amikor felkapcsoltam a villanyt. A naplemente színű falak melegséggel töltöttek el, és kezdtem megnyugodni.
Hiába nincs itthon sokszor apám, sokkal jobban érzem magam itt, mint anno anyámnál. Csak ez a rémálom rondít bele mindig az életembe, azt hiszem ennek sosem lesz vége.
Lementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Apámon kívül soha, senkinek nem beszéltem még erről, amúgy is meg van tiltva. Még a legjobb barátnőm, Jenny sem tudja, hogy nem meghaltam, csak le kellett lépnem. De még anyám sem.
Lassan visszacsoszogtam a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. A szokásos lapokat nyitottam meg, Facebook, Twitter, Youtube. Néha, ilyenkor ha felébredek, belépek a régi face profilomra és megnézem mi a helyzet a barátaimmal. Vagyis a volt barátaimmal. Ugyanis az eset óta nem tarthatom velük a kapcsolatot. A szó szoros értelmében új életet kellett kezdenem. Új hajszín, új stílus, új ruhák, új ország, új város, új név, új barátok. És ezt mind magamnak köszönhetem. Úgy kerültem bele a köztudatba, mint egy szegény lány, akit megöltek, a holttestét eltüntették. Láttam a tv-ben anyámat és a barátaimat, amint arról nyilatkoztak, hogy remélik, ez csak egy félreértés, és pár nap múlva hazamegyek. Nem így lett. Apám Angliába hozott, ahol profikra bízva hamar átalakítottak. Szőke hajam fekete lett, a megszokott farmer- póló kombó helyett divatos ruhákat, stylistok által alaposan átválogatott cuccokat kaptam.
Az iskolában elmondtam a betanult kis szövegemet, miszerint egy jól menő vállalat vezetőjének a lánya vagyok, és elegem lett a magántanulásból. Ezen a kifejezésen mindenki jót nevetett és le volt a gond az új lányról.
Nem is hiányzom a barátaimnak. Meggyászoltak és tovább élnek. Megmosolyogtam, amikor látom Jenny kapcsolatcímkéjét. Összejött Markkal. És meghökkent, amikor az exem idővonalán egy közös képet látok rólunk. Hiányzom neki. Tegnap töltötte fel.
Kijelentkezem, nehogy észrevegyenek, és belépek az új profilomba. 3 új ismerősnek jelölés. Fiúk az új suliból. Kettő az osztálytársam, a harmadikat csak a folyosón láttam. Nicholas James. Egész helyes srác. Visszaigazoltam nekik, majd kikapcsoltam a laptopot. Visszafeküdtem, és a telefonomon elindítottam Mr. Probz Waves című dalát. A plafont bámulva azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik a régi életem. Na nem mintha apa nem adna meg mindent, sőt, több mindenem is van, mint volt, de akkor is. A mindennapos viták után anyámmal, szokatlan ez a csend, ami itt van. Jó értelemben szokatlan. Meg a barátaim is hiányoznak. De köszönjek mindent magamnak. Tudom, hogy apám is így gondolja, csak nem mondja. Mostmár örülök, hogy annak idején turkáltam anyám cuccai között, és megtaláltam apám telefonszámát. Bár őszintén szólva nem hittem, hogy 10 év után ez a szám még élhet, de úgy látszik a szerencse mellettem volt.
Vajon van valaki, rajtam kívül, akire az új életet kezdek kijelentés ilyen valósághű? Vagy csak én vagyok az az egyetlen szerencsés, avagy szerencsétlen lány, akinek ezen tényleg át kellett esnie? És ez az egész véget ért azzal, hogy elköltöztem és máshogy nézek ki? Remélem igen. Mert többet már nem tudnék elviselni, ez így túl sok volt egyszerre. De ha jobban meggondolom, nem bántam meg semmit. Nem mondom, hogy boldog vagyok attól, amit tettem, de örülök, hogy most nem egy összetört lelki beteg, depressziós alkoholista vagyok. Mert a híradóban mindig ez van. Még a csapból is ez folyik. Valakit megerőszakolnak, és már is róla szól minden. Értem én persze, nehéz feldolgozni, de azért mert valakivel ez történik, nem kell sztárolni. Inkább lett volna olyan tökös mint én.
- Gyilkoljon? Gratulálok.. - szólalt meg egy hang a fejemben.
- Igazán vicces vagy, de nem erre gondoltam.
De hiába magyarázkodtam, választ már nem kaptam. talán jobb is. Nem akarok senkivel összeveszni egy ilyen butaság miatt. Az én életem, én tettem tönkre. És én is fogom helyrehozni, már ha egy ilyen elcseszett életet, mint az enyém rendbe lehet tenni. De a remény hal meg utoljára, ugyebár.
- Mert ő a gyilkos. - kuncogott mouse, mire nekem is nevetnem kellett.
Nagy elme volt, aki ezt kitalálta, de igaza volt. Te is előbb halsz meg, mint a remény, mert még életed utolsó pillanataiban is reménykedsz.
- Tapsot neki! - szólalt meg mindy.
- Megérdemlem. - mosolyogtam magamban. Most igazán bölcsnek érzem magam.
- Az is vagy! - szólt díva.
- Csak senki nem tudja. - mondta mindy.
Nem válaszoltam egyiküknek sem, hisz úgy is csak veszekedés lenne belőle. Ahhoz meg semmi kedvem. Egyébként is, amilyen kis csendesek voltak, most mindegyiknek akkora szája van, hogy az hihetetlen.
Szóval igen, most itt tartok. Nem tudom, hogy azon az éjszakán helyesen cselekedtem-e. Apám szerint igen, de anyám tuti nem ezt mondaná. Talán apa is tudja ezt, és ezért nem engedi, hogy beszéljek vele. Kicsit hiányzik. A régimódisága, meg minden. Bár most sokkal többen megnéznek, meg utánam fordulnak, és bevallom kicsit jól esik, de elgondolkodtat, hogy esetleg odahaza gáz volt az öltözködési stílusom? Noha sokáig tartott megszokni ezt a sok újdonságot, ma már meg sem lepődöm, amikor a tükörből nem szőke tincseim köszönnek vissza. Talán jobb is így. De mégis mit tettem, hogy ezt érdemlem? Hogy 19 éves létemre bujkálnom kell? Igen, mert olyat tettem, amit mindig is bánni fogok, de soha nem tehetem jóvá. És meg is marad a nyoma, örökre. Egy olyan titkot hordozok magammal, amit senki nem tudhat meg, és senki nem is értené, ha tudná. De vajon meddig kell ezt a terhet magammal cipelnem? Életem végéig? Vagy talán még tovább is? Bárcsak egy csapásra elfelejthetnék mindent. A jót is és a rosszat is. Nos igen, eljutottam arra a pontra, hogy tényleg mindent el akarok felejteni. Akkor aztán lenne új élet. Nesze neked ostoba liba, nem tudsz a seggeden megülni, viseld a következményeit. Azt hiszem ez a bélyeg örökre megmarad rajtam. Hát igen..megérdemlem.
Layla Hamilton vagyok, 19 éves, és embert öltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése